A napokban egy fiatal ismerősöm (18 éves lány) tetoválást csináltatott a karjára. Ennek az apropóján elgondolkoztam a tetoválásról, különös tekintettel a tetováló „művészekre”.
A tetoválás kultúrtörténeti hátterébe nem akarok most különösen hosszabban belemélyedni, hiszen csak egy viszonylag rövid blog bejegyzést áll szándékomban írni, nem pedig szociológiai szaktanulmányt. Minden esetre azt érdemes megemlíteni, hogy a tetoválások a régmúlt idők civilizációitól a ma is létező természeti népek kultúrájáig általában valamilyen vallási, vagy nemzetségi háttérre utáló jelölésrendszer részeként terjedtek el. Magyarán, az azonos vallású, vagy azonos törzsből (nemzettségből) származó személyek azonos, vagy nagyon hasonló kinézetű tetoválásaikkal fejezték ki összetartozásukat, illetve egyes esetekben más emberektől való különbözőségüket. Sok esetben volt a tetoválás a fiúk férfivé válásának jelképe is, mintegy próbatételként az elkészítésével járó fájdalom zokszó nélküli eltűrése révén. (Ez a fajta virtus ma is eléggé gyakori, amikor főleg férfiak, azért készíttetnek minél nagyobb és minél érzékenyebb bőrfelületen lévő tetoválásokat, hogy lássák a haverok, ők tökös gyerekek, ezt is kibírják.)
Tehát egyértelmű, hogy a tetoválás, mint a megjelölés egyik nagyon hatékony módszere, mondhatni praktikus okokból terjedt el a modernkor előtti időkben. Megjegyzem, ez a praktikussága a mai napig megmaradt, hiszen sok háziállatunk a könnyebb azonosíthatóság kedvéért ma is tetoválva van (kétségtelen tény, hogy a chipp beültetéses azonosítási módszer is elterjedőben van). És ne feledkezzünk meg arról az egyébként szomorú összefüggésekkel bíró tényről sem, hogy a harmadik birodalom munkatáboraiban is gyakran tetováltak azonosító számot a foglyok bőrébe.
Viszont a mai értelembe vett divattetoválásoknak vajon mi az „értelme”? A huszadik század első felében még gyakran előfordult (illetve japánban még mindig élő hagyomány), hogy egyes alvilági szervezetek tagjai azonos motívumot tetováltattak a testükre, ezzel is sorsközösséget vállalva egymással, de ez egy olyasfajta könnyű azonosítási lehetőséget nyújtott például a bűnüldöző szervek számára is, amit ma már valamennyire is értelmes alvilági figurák lehetőség szerint kerülnek. Száz-százötven évvel ezelőtt egy tetovált halálfejes zászló még nagy eséllyel egy a kalózkodással valóban legalább valamilyen szinten kapcsolatba hozható személy bőrén díszelgett. Napjainkban világszerte ezrek, ha nem tízezrek viselnek sziú indián motívumokat magokra tetoválva. Ők valóban mind észak-amerikai sziú indiánok egyenesági leszármazottai lennének? Egyáltalán ismerik egymást, vagy legalább közös őseiket?
És az a másik pár százezer aki keresztet tetováltat magára, mind mélyen vallásos keresztény ember és Isten tanításait pontosan igyekszik követni, ahogy templomba is rendszeresen jár?
Nem tudom hányan vitatkoznának velem azon a megállapításon, hogy bármiféle tetoválás is egy alapjaiban esztétikus, egészséges bőrfelületen mutat igazán jól. Gondolom nem túl sokan. Én viszont úgy gondolom, hogy a szép egészséges bőr esztétikuma nem fog nagyságrendekkel javulni még a leggondosabban kivitelezett leglátványosabb tetoválástól sem. Tehát ha nem fejezek ki összetartozást vele és szebb sem leszek általa, akkor minek van szükség a tetoválásra. A válasz talán egyszerű is lehet(ne); divatból. Az elmúlt egy-két évtizedben a tetoválások divatba jöttek. Nem menő ha valakinek nincs. Illetve mindenképpen menőbb ha van. Tizennyolc éves, jó alakú, egészséges, szép bőrű nő miért tetováltat bármit is magára? Egyértelmű, hogy a környezete (illetve azon belül egyes személy(ek)) tetszését akarja elnyerni, vagy az érdeklődését felkelteni, illetve ezáltal kiemelkedni a tömegből. Divatos ruhák, drága, vagy legalább feltűnő ékszerek és a tetoválás mind a dekoráció részei. A nagyon fontos csomagolás a kevésbé fontos emberen. Megfigyeléseim szerint sajnos általában azok az emberek érzik fokozottan szükségét annak, hogy a külsejüket (néha a környezetüket is) agyon dekorálják, akik tudják, vagy legalábbis úgy érzik, hogy belülről dísztelenek, szürkék, unalmasak. Tehát egy minél feltűnőbb, nagyobb, színesebb, bonyolultabb divattetoválással leginkább csak azt tudatja valaki a világgal, hogy valójában mennyire kevésre tartja önmagát.
És akik ezekből az önbizalomhiányos emberekből nagyszerűen megélnek, azok a tetováló „művészek”. Illetve jobbára inkább csak tetoválás készítők. Hiszen mi is a művészet abban, hogy előre elkészített sablonokat a bőrre másol valaki, aztán jól begyakorolt mozdulatokkal egy elektromos berendezés segítségével belegyalulja a bőrbe, miközben törölgeti a kicsorgó vért? Ezt egy átlagos kézügyességű és jó idegzetű ember néhány hét alatt megtanulja és egyben be is gyakorolja a megfelelő szinten. A minta-albumban lévő kép papírra másolása, vagy annak a bőrre való átvitele képezi-e a művészet mibenlétét? Vagy az elektromos tetováló készülék mozgatása az előre felkopírozott kép alapján? Esetleg a megfelelő színű tetováló tinta kiválasztása? Ebben az esetben kétségtelen, hogy minden egyes kutya, vagy macska (esetleg disznó) fültetoválást készítő állatorvos egy-egy Munkácsi-díjas művész. Én még úgy tanultam, hogy a művészt az egyéni látásmód, a virtuóz kivitelezés és a rendkívül magas minőségű végtermék különbözteti meg az iparostól. Például ha valaki szabad kézzel (gyk. sablon nélkül) tetovál egy hiteles Mona Lisa másolatot (vagy ahhoz fogható saját témaválasztású képet) valakinek a bőrére, az egy tetováló művész. A többi néhány száz ( csak szerény kis hazánkban) tetováló munkás csak a saját fellengzősségét illusztrálja azzal, ha ezt a titulust használja.
Ezért (is) érdemes elgondolkodni azon ha valaki bemutatkozáskor a foglalkozására nézvést tetováló művészként aposztrofálja önmagát.
