Gondolat, ébresztő!

A kaszkadőrökkel Salinger Gábor színészen keresztül jöttem össze, aki maga is rendszeresen járt kaszkadőredzésekre, hogy formában tartsa magát és, hogy ezzel is növelje színészi sokoldalúságát. A Pirók Gábor (és Kivés György) által vezetett, csoport a Dózsa György úti Honvéd tornacsarnokban tartotta edzéseit, ide jártam le közéjük én is nagyjából másfél éven keresztül. Mivel az edzések gyakran szakmai megbeszéléseknek, sőt castingoknak is helyt adtak, lehetőségem volt nagyobb mélységben belelátni az életükbe. Egy alkalommal még a Budapest Sportcsaknokban (még a gyászos leégése előtt) való fellépésükre és annak előkészületeire is elkísérhettem őket. Ez azért is volt érdekes, mert ez viszonylag hasonlított egy színpadi előadásra. Ezen kívül néhányukkal együtt dolgoztam a Vígszínház színpadán, illetve a Szegedi Szabadtéri Játékokon is.
  Azt szinte mindenki tudja, hogy a kaszkadőrség elsősorban filmes szakma. De a modern színpadtechnika és a színjátszási stílus már a színpadon is igényli a kaszkadőrök munkáját. Természetesen a színpad erősen korlátozott mérete csak gyalogos kaszkadőrök szerepeltetését teszi lehetővé. Nagyobb szabadtéri színpadok néha igénybe vesznek lovas kaszkadőröket is. De az autós és egyéb különleges szakágak már nem számíthatnak színpadi munkára.
  A gyalogos kaszkadőrök csatajelenetekben, verekedésekben, illetve magas helyekről való zuhanásban bizonyíthatják a szakmai tudásukat. Természetesen a korlátozott méretű színpadon a magasságok is behatároltak, de ugyanakkor éppen ezek a szűk határok, és a díszletek teszik nagyon veszélyessé, ezeket a 3-8 méteres zuhanásokat. A már többször emlegetett Miss Saigon című darab Operettszínházi előadásán például a szaxofonost alakító kaszkadőrnek egy olyan őrtoronyban kellett lezuhannia, a torony belsejében, a vasszerkezet között, amelynek az alapja maximum másfélszer másfél méteres volt és felfelé szűkült is. Ilyen körülmények között szinte mellékes volt, hogy mindössze 3 métert zuhant. Nem volt sem helye, sem ideje az optimális testhelyzet felvételére, és ha a megfelelő tengelyből kicsit is kimozdult volna, máris a vasszerkezetnek ütközik.
  A kaszkadőrök munkája nem könnyű és nagyon veszélyes is, hiszen éppen e miatt a veszély miatt tartják őket. Ha lehet fokozatokat iktatni ebbe a munkába, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy a színpadi kaszkadőrmunkák még veszélyesebbek, és ehhez képest viszont jóval kevésbé vannak megfizetve. Az is igaz, hogy míg a filmezés dömping munka, addig a színház viszonylagos állandóságot jelent. De ez a fajta állandóság a legtöbb kaszkadőrnek nem is áll közel a lelkivilágához. És ha figyelembe vesszük, hogy a színházi állandóság is eléggé ingatag, hiszen egy-egy darab hamar lekerülhet manapság a repertoárról, és a jóval szerényebb fellépti díjak nem biztosítanak megfelelő megélhetést, akkor egyértelművé válik, hogy csakis a meglehetősen kevés munkalehetőség az, ami miatt ezeket a munkákat is elvállalják.
  Az igazi „üzlet” az, ha egy mozgáskoreográfusi, vagy koordinátori munkát sikerül megkapnia egy kaszkadőrnek. Ehhez természetesen ismert kaszkadőrnek kell lennie, magas szakmai tapasztalati szinttel, és nem árt, ha vannak színházi ismeretségei is. Ezek a lehetőségek meglehetősen ritkák, így maximum 3-4 jól ismert kaszkadőrvezető végzi el az ilyen munkák döntő többségét. Velük viszonylag tisztességes összegű szerződéseket kötnek a színházak, de ezzel együtt sem keresnek annyit, hogy pusztán ebből meg tudjanak élni, így nem is ez a fő elfoglaltságuk.
  A helyzetet az is tetézi, hogy a fiatalabb színészek között egyre többen vannak, akiket a veszélyes helyzetek is vonzanak, akár a színpadon is, és így ha lehetőségük adódik, akkor az egyébként kaszkadőrt igénylő feladatokat is szívesen elvállalják. Néha maga a darab szerkezete sem ad rá lehetőséget, hogy kaszkadőrt vegyenek igénybe, hiszen a színpadon, nem úgy, mint a filmben, nem lehet egy vágással elintézni azt, hogy a végzetes szavakat még a színész mondja ki szerepe szerint, aztán a veszélyes bajvívásban a kaszkadőr vegyen részt helyette, majd végül a záró monológot száz sebből vérezve ismét a színész mondja el. Nem titok, és kár is volna tagadni, hogy az ilyen helyzetekből kifolyólag történtek már súlyos balesetek is színészekkel. De a fent említett koordinátorok és mozgáskoreográfusok éppen azért vesznek részt az ilyen darabok munkálatain, hogy az ilyen balesetek minél ritkábban forduljanak csak elő. A színpadon ugyanolyan fontos a látványosság, mint a filmeken, de jóval nehezebb megteremteni ugyanazt a látványt mondjuk egy vívó jelenetben. A színpadi vívó jelenetnek mindenképpen annyira biztonságosnak kell lennie, hogy ne csak a színészek, de a színpad közelében lévő nézők is teljes biztonságban legyenek. Történt már olyan, amikor az egyik vívó fél pengéje eltört és a letört darab nézőtérre repült ki. Szerencsére az ott ülőket nem érte semmi baj, az ijedségen kívül. Mivel én magam is voltam már olyan helyzetben, amikor vívnom kellett a színpadon, hangot adok annak a meglátásomnak, hogy a színpadi vívások nagy százaléka csak „penge-fenés” a koreográfus-kaszkadőr annyira törekszik a biztonságra, hogy már eleve arra utasítja a vívókat, hogy a támadásaik ne a vívópartnerre, hanem annak a pengéjére irányuljanak. Ennek a vége az, hogy a vívás alig több idétlen hadonászásnál, ami a legkevésbé sem valószerű látvány. Ez egyes darabokban nem is annyira zavaró, ha gegként, vagy paródiaként fogjuk fel, de egy komoly darab komoly jelenetében borzasztóan nevetségesen tud hatni az üres pengecsattogtatás.
  Az igazi meghökkentő hatást akkor tudják elérni, ha a szénész, vagy kaszkadőr a nézők között, a nézőtérhez tartozó területen tűnik fel, illetve ott végzi a „hajmeresztő” tevékenységét. Például, amikor a „Padlás” című darabban a Herceg egy drótkötélen, a nézők feje fölött száguldva érkezik a színpadra, vagy a „Machbet” előadásban a Vészbanyák különleges trapézok segítségével pörögtek-forogtak a nézők feje fölött pár méterrel, és amikor az „Operaház fantomjában” a fantom hirtelen nem a színpadon tűnik fel, hanem a nézők háta mögött a nézőtér végében. Ezek mindig fokozott hatást értek el. Ilyen jelenetben én is részt vettem, amikor a Popcorn című darabban, az egyik páholyban ülve váltam Kamarás Iván áldozatává, aki alig néhány méterről, a színpad legszélén állva puffantott engem le. Mellettem, körülöttem, egyszerű nézők ültek, akik nem voltak beavatva a dologba, és mivel én is átlagos színházlátogatónak voltam öltözve, nem gyanítottak semmit. A lövés olyan közelről ért, hogy a vaktöltényből kiáramló forró gázok melegét jól érezhettem az arcomon, így az sem volt gond, hogy a lehető legmegfelelőbb pillanatban vágódjak el látványosan. Mivel a lövést azonnal teljes színpadi sötétség követte, nem volt gond az sem, hogy eltakarítsam a hullámat a nézők szeme elől, bár a páholy magas mellvédje mögé, ahová zuhantam, úgysem nagyon lehetett belátni.