A régi időkben, vannak akik talán még emlékeznek rá, a nagyon régi, nagyon kopott, elnyűtt nadrágokra volt szokás mondani, hogy kiseggesedett. Lévén, hogy a több éves, esetleg évtizedes viselésben az anyag lassan felvette a használójának körvonalait, különös tekintettel arra, ha az illető ülő munkát végzett, vagy egyéb okokból gyakran, hosszasan ücsörgött az adott ruhadarabban. Így aztán amikor felállt, járkált, a hátsójának körvonalai a nadrágon még mindig olybá tűntek, mintha ülne, vagy egyszerűen a szokásosnál jóval nagyobb ülepe lenne. Akin ilyen nadrágot látott az ember, arról általában azt szűrte le, hogy vagy nagyon szegényesek a körülményei, vagy nagyon igénytelen magával és a környezetével kapcsolatban.
Ma, amikor már a mesterségesen koptatott anyagú, mi több; gyárilag megszaggatott szárú farmernadrágok divatja hódit, amelyek nem ritkán készülnek direkte olyan szabással, hogy látszólag kiseggesedettek legyenek, vagy például az egyébként egészséges csontozatú viselőjük „o” lábúnak tűnjön benne, a fenti megfigyelés csak részben állhatja meg a helyét. Ugyanis ezek a divatos ruhadarabok a legtöbbször egyáltalán nem olcsóak. Tehát a viselőjük nagy valószínűleg nem is fillérekből tengeti az életét. Az, hogy akik ilyesmiket vesznek fel, akár a divat hatására, akár széles jószántukból, mennyire nevezhetőek igénytelennek (vagy legalábbis igénytelen ízlésűnek), egy szélesebb társadalmi vita keretein is túl mutatna, ezért most mellőzöm is a boncolgatását.
Viszont létezik egy jelenség, amely az elmúlt egy-két évben harapódzott el az on-line „sajtóban” (micsoda paradoxon, hiszen ha on-line, vagyis elektronikus, akkor éppen a sajtó hibádzik, amiről pediglen a nevét kapta) ami, ha átvitt értelemben is, de a kezdő felvetésemhez kapcsolódik. Felbukkant ugyanis egy ideje egy új szokás, stílus (?), vagy nevezzük trendnek, hogy jobban tükrözzük a kor szellemét, a magukat helyenként talán újságírónak érző bloggerek, és egyéb on-line média-munkások között. Ez pediglen nem más, minthogy a cikkeikben (blogbejegyzéseikben) és különösen azok címeiben a női hátsófertályt lakonikus egyszerűséggel csak segg-nek nevezik. Tartozzon az adott testrész egy csinos, fiatal színésznőhöz, egy rémesen túlsúlyos televíziós műsorvezetőhöz, az angol királyi család valamely prominens tagjához, vagy egy csodásan kimunkált testű sportolóhoz, az nekik mindegy, segg és kész. Ez a számomra, és biztos vagyok benne, sok más ember számára is, egy nagyon bosszantó jelenség. Legutóbb már annyira felbosszantott amikor egy képregény figura seggét emlegette egy magas színvonalú szösszenet, hogy egy kommentben meg is említettem azon véleményemet, miszerint nem az a segg amiről az adott bejegyzés szól, hanem ami (aki) azt írta. Mert ha valaki áll azon a szinten magyar nyelvből, hogy egy néhány mondatos szöveget képes nagyjából értelmesen megszerkeszteni, akkor valószínűleg ismeri a segg szó néhány moderáltabb szinonimáját is {gyengébbek kedvéért: fenék, popsi, popó, ülep, hátsófertály, far, hátsó domborulat, ülőgumó (ha viccelődni akar), valag (ha vaskos, esetleg bántó modorban akar fogalmazni),stb.}. Tehát ha nem képes más szavakat (is) használni, annak főleg egy oka lehet, mégpedig az, hogy segg-fej. Valamivel árnyaltabban fogalmazva; igénytele, stílustalan, közönséges és talán sajnos még buta is. Méghozzá annyira, hogy nem érti, a saját anyanyelvének ilyen módon való „lebutítása” hosszabb távon fog igazán nagy károkat okozni. Természetesen nem neki magának, nem is az eljövendő generációk egy-egy konkrét tagjának, hanem a társadalomnak, a magyar társadalomnak, amelynek nyelvét őrizni és eredeti színeiben megtartani ő nem (illetve ő sem) tartja fontosnak.
Végül némi humor (vagy inkább szarkazmus?), hogy oldjam a mondandómban rejlő feszültséget; Ifjabb koromban, ha valaki tüsszentéskor nem takarta el a száját, orrát valamilyen módon, akkor a társaság kórusban kiáltott, hogy „Segg oda!” (természetesen mókából). Nos ha mostanában egy on-line média, például az Index tüsszenteni találna, mindenki óvakodjon a kiabálástól... van már ott éppen elég.
