Gondolat, ébresztő!

  Nagyon sokan (szinte mindenki) gyermekkorukban hosszabb-rövidebb ideig álmodoznak arról, hogy színészek lesznek felnőtt(ebb) korukban. És persze egyre többen vannak, akik ezt már gyermekként meg is valósítják, vagy önként lelkesedésből, vagy erős szülői unszolás hatására. De vajon miért annyira vonzó ez a szakma (hivatás) az emberek számára?! Egy gyermek természetesen egészen mást lát benne, mint egy serdülő fiatal és megint másként látja egy felnőtt. A kisgyerekek számára a színész általában a szép ruhákat, az izgalmas dolgokat jelenti. Valaki, akivel mindig érdekes dolgok történnek, és akit olyan sokan szeretnek. A serdülő, pályaválasztás előtt álló fiatalok, már a nagy kereseti lehetőséget, könnyű munkát és az élet más területein is könnyebb boldogulást várnak a színészettől. Nos nézzük, hogy ebből mi és hogyan igaz ma egy magyar színészre!

  Az Interneten, a hivatalos magyar színházi portálon található információk szerint jelenleg Magyarországon minimum 17 színészképzéssel (is) foglalkozó intézmény található. A színészképzésre jelentkezők száma évente összesen több ezer fő. Iskolánként 20-30 fővel indul egy-egy évfolyam, amiből később általában van kisebb-nagyobb lemorzsolódás. Ezek közül az iskolák közül természetesen a legfontosabb és legelismertebb a Színház és Filmművészeti Egyetem. Nagyon hosszú évtizedekig, még főiskolaként, ez volt az egyetlen legitim képzési hely, ami a színészeket és más színházi szakembereket (rendező, dramaturg, stb.) illeti. Ez az intézmény évente átlagosan körülbelül 10 új színészt bocsát ki. Ha elfogadjuk, hogy a többi 16 intézmény szintén hasonló rátával dolgozik, akkor az évente 170 körüli frissen végzett színészt jelent. Természetesen az említett oktatási helyek túlnyomó többsége nem egyetemi diploma értékű bizonyítványt, vagy oklevelet ad, de ez a magát színésznek tudni akaró frissen végzettek számára nem jelent önértékelési problémát…

  Tehát van évente 170 friss „színészünk”, miközben a színházak száma évente maximum 1-2-vel szaporodik. Az időközbeni pályaelhagyók, illetve az elhalálozók száma sem nagyon haladja meg az 50-et. Tehát még legjobb esetben is legalább 50 fő a túlkínálat ÉVENTE. És mindez akkor, amikor a színházak nagy része anyagi gondokkal küzd, szinte minden színészből kényszervállalkozót csináltak és csak a legnagyobb színházak engedhetik meg maguknak, hogy állandó társulatot tartsanak fent. A színészek szabadúszóként, szinkronizálással, televíziós és filmes munkákkal igyekeznek fenntartani magukat, vagy ha más nincs, akkor reklámokkal. Nem igazán az a perspektíva, amit a színészképzésre jelentkező fiatalok elképzelnek.

  Látszólag a színész munkája könnyű, csak játszania kell. A valóság azonban kicsit más. Azt valószínűleg mindenki tudja, hogy egy színész nem csak annyi időt dolgozik naponta, amennyit este a színpadon tölt. Már ha olyan szerencsés, hogy van egy színház, amely állandóan foglalkoztatja, ezzel lehetővé téve, hogy esténként a színpadra állva keresse meg a kenyerét… Ehhez először is meg kell tanulnia a szerepet, az ahhoz tartozó szöveggel együtt. Ez a próbaidőszakban és már azt megelőzően is zajlik. Ha a színház lehetőségei ezt megengedik, akkor napi kétszer négy órás próbával lehet számolni, vagy egy próbával és egy valamivel rövidebb előadással. Itt akkor is jelen kell lenni általában, ha az illető színész nem olyan főbb szerepet játszik, aminek következtében az előadás nagy része színpadi jelenléttel telik el a számára. Ez a két próba máris napi nyolc óra munkaidőt jelent, de még közel sem hozza magával azt a munkabér típusú bevételt, ami megfelelő megélhetést biztosítana napjainkban. Tehát az adott színésznek más munkát is kell keresnie, amiből plusz bevételre tehet szert. A szakmán belül elég kevés lehetőség adódik. Filmszerepeket nem lehet keresni, mert általában azok találják meg a színészt. Bár inkább csak találnák, ha a magyar filmgyártás nem tartózkodna éppen a bányászbéka ülepének vonala alatt. A külföldi filmesek pedig csak a legritkább esetben találják meg a magyar színművészeket foglalkoztatás céljából. Ezen még az sem igazán segít, hogy nagyon sok színész komolyan rákapcsolt az idegennyelv tanulásra, hogy ezzel javítsa az esélyeit. Zárójelben megjegyzem, hogy ezzel szemben a ritkásan csordogáló magyar filmekben meglehetősen gyakran szerepelnek külföldi színészek, néha olyan szerepekben is, amelyre ugyanolyan karakterű kiváló magyar színész is rendelkezésre állt volna.

  Így maradnak a reklámfilmek, amelyekből viszonylag sok készül. Néhány éve már nálunk is divatba jött a reklámfilmek készítői részéről, hogy ismertebb arcokat, sportolókat, művészeket, színészeket, használnak fel egy-egy dolog népszerűsítéséhez. Amikor ez még ritkaságnak számított, valamikor az ezredforduló körül, még komoly dilemma volt egy ilyen felkérés egy színésznek. Fültanúja voltam egy alkalommal, amint a Vígszínház két vezető művésze beszélgetett arról, hogy egyikük kapott egy reklámfilm felkérést. Az említett művésznek aggályai voltak, hogy ha egy tisztasági betéthez adja az arcát, akkor hogyan fog egy tragikus karakterben hiteleset alakítani a színpadon, hiszen a nézők, ha meglátják, azonnal a reklámra fognak asszociálni. Azóta a gazdasági szempontok a legtöbb színésznél elsöpörték az ilyen aggályokat. Azok, akik mégsem akarnak, vagy tudnak reklámszerepeket vállalni, már csak két dolgot tehetnek; az egyik a szinkron, a másik a „hakni”. A szinkronizálás egy elég biztos, de nagyon nehéz kereset. A kereskedelmi adók és a mozik nagy mennyiségben mutatnak be filmeket (sorozatokat) és ezeknek a magyar hanggal való ellátása biztos megélhetés a szinkronstúdiók részére. Azok a színészek, akik ismert és elismert szinkronhangok és sok munkát bíznak rájuk, nagyon jól keresnek ezzel a műfajjal. Olyannyira, hogy van, aki szinte teljesen átállt erre és más munkát nem is nagyon vállal. De aki nincs ennyire befutva, annak is csurran-cseppen, ha vállal szinkront.

  Végül pedig a „hakni”… Ez a műfaj elsősorban a befutott művészeknek áll. Hiszen a közönséget elsősorban ismert nevekkel lehet egy-egy borsosabb árú belépőjegy megvételére rábírni. A fiatalabb pályakezdők számára az ad némi lehetőséget, hogy a rutinosabb „házaló” színészek újabban csoportokat szerveznek maguk köré. Ez úgy néz ki, hogy az adott csoportban X.Y. a név, ő kerül a vidéki kultúrház plakátjára, miatta veszik meg a jegyet. A műsor pedig úgy van megszerkesztve, hogy az előadás jelentősebb részében a csoport többi tagja van színpadon. Az egyensúly X.Y. színpadi jelenlétével éppen úgy van kidolgozva, hogy a nézők ne érezhessék magukat túlságosan becsapva. Ha a műsor jó és minden résztvevő kitesz magáért, akkor ez rendben is szokott lenni. Természetesen, ha egy-egy előadás komolyabb utazást igényel, akkor jobban megéri, ha egy adott körzeten belül nem csak egy helyre mennek előadást tartani, hanem ugyanazzal a lendülettel több helyszínt is leszerveznek. Ennek következtében ez sem egy pihentető vállalkozás, az egyik helyről a másikra való rohangászással és ugyan annak a műsornak akár 3-4 egymás utáni előadásával. De még így is örülnek azok, akiknek ez összejön, mert a fizetőképes kereslet jelentős csökkenésével ezeknek a hakniknak a felvevőpiaca is jelentősen beszűkült, egyre nehezebb eladni egy-egy ilyen estet, bármennyire is ismert nevek szerepelnek benne. Újabban még egy ilyen típusú pénzkereseti tehetőség teremtődött és ez a „politikai-hakni”. Amikor egy-egy párt, vagy társadalmi szervezet meghív egy ismert színészt, hogy egy rendezvényen mondjon el egy verset, esetleg néhány spontán szót szóljon a megjelentekhez, vagy egyszerűen csak a megjelenésével emelje az esemény fényét. Természetesen ennek a célja az, hogy az adott művésszel szimpatizáló emberekben szimpátiát ébresszenek a szóban forgó szervezet, vagy párt iránt is. Ezekért a politikai-haknikért van, aki elfogad pénzt, van a ki nem és van, aki elfogadja, csak nem vallja be. Bár a politikában rejlő lehetőségek nem merülnek ki valakinek a közvetlen anyagi támogatásában…

  A fent leírtak tükrében akkor nézzük meg, hogy egy kellően foglalkoztatott színész napi munkarendje hogyan néz ki! Reggel 7-8-ra irány a szinkron, van másfél óra a munkára, mert tízre be kell érni a színházba a próba kezdetére. A próbának kettőkor vége, ha ügyes, akkor ebéddel együtt már fél háromra vissza is ér a szinkronba, ahol fél hatig 3 teljes órát tud eltölteni. Ha este előadása van a színházban, akkor fél hétre, ha esti próbája van, akkor hatra kell visszaérnie. Egy rövidebb előadásról (főleg ha nem főbb szerepet játszik) már 9 óra körül el tud szabadulni, de az esti próba 10-ig tart. És ez általában szombaton is hasonlóan alakul. Vasárnap csak a legritkább esetben van próba és a szinkronstúdiók sem dolgoznak, de ilyenkor délelőtti, vagy/és délutáni előadások is vannak. Így „szerencsés” esetben vasárnap akár 3 előadásban is kellhet dolgoznia a színésznek. Azokon a napokon, amikor ebben a menetrendben változás van, és valamelyik programpont elmarad, rögtön akad helyette másik. Ilyenkor mehet a színész castingokra (szereplőválogatás), vagy haknikra.

  Ebből a mókuskerékből csak a nyári hónapokban van szabadulás, de ez sem egyértelmű. Mióta a színészek nagy része már nem közalkalmazott, hanem vállalkozó (akaratán kívül), a színház a nyári hónapokra, amikor sem előadások, sem próbák nincsenek, egy fillért sem fizet. Tehát ha az illető színész évközben nem tudod kellő pénztartalékokat felhalmozni a nyári időszakra, akkor kénytelen lesz nyáron is dolgozni. A nyári lehetőségek részben mások, mint az évközbeniek. Ilyenkor viszonylag több film forgatását kezdik meg, éppen azért, mert a színészek nagy része ilyenkor jobban ráér, nincsenek egyeztetési gondok. És szintén nyári műfaj a szabadtéri színpad, illetve nyári-játékok, ahol gyakorlatilag ugyanolyan munka folyik, mint évközben, a kőszínházakban, csak a környezet más.

  Azt hiszem már egyértelmű, hogy a színészet nem olyan könnyű pénzkereset, mint esetleg elsőre tűnt volna. Az, hogy anyagilag mekkora lehetőségeket rejt, az nem egyértelmű, de az biztos, hogy pályakezdő ként nem dúskál a pénzben egy színész sem. Amit megkeres kemény munkával, az rámegy arra, hogy megteremtse az egzisztenciáját. Minimum 5-10 év és sok szerencse kell hozzá, hogy befusson valaki annyira, hogy már kiemelkedően jó életkörülményeket tudjon biztosítani önmaga és családja számára. És a többségnek ez sohasem adódik meg, örül, ha tisztességesen meg tud élni a szakmájából. Ennek ellenére tudtommal, jóval kevesebb a pálya elhagyók száma, mint bármelyik más szakmában.

Most akkor lássuk, hogy egy valóban színháznak épülő épületet milyen alapelvek alapján kell(ene) megépíteni!

Ha szakácskönyv stílusban akarnék fogalmazni, azt mondanám: végy egy színháztermet (szinpad+nézőtér) és építs köré egy lehetőleg impozáns épületet. Az igazság valahol valóban közel áll ehhez. Egy színházépület lelke mindenképpen a színházterem. Méghozzá a jól megépített színházterem! Ehhez csatlakoznak azok a dolgok, amelyek a közönség kiszolgálását hivatottak ellátni; az előcsarnok, a ruhatárak, a mosdók, a lépcsőházak, a büfék, jegypénztár. Ezeket a nézőtérrel együtt, közönségforgalmi területnek szokás nevezni. Ez egy nagyobb színház esetén nem teszi ki a teljes belső tér felét sem. Ennél jóval nagyobb és összetettebb a nézők elől elzárt, „üzemi terület”. Ha minden, a színházat kiszolgáló részleg azonos épületben van a színházzal, ami szinte példa nélküli, akkor ezek a következők; öltözők, mosdók, irodák, stúdiók, fodrászat, mosoda, jelmez-, díszlet-, bútor-, kellék-, műszaki- és egyéb raktárak, varroda, telefonközpont, személyzeti porta, lakatos-, asztalos-, kárpitos-, díszlet műhelyek, zenekari-, tánc- és egyéb próbatermek, személyzeti pénztár, művésztársalgó, büfé, lépcsőházak, liftek, diszpécserközpont. Ahhoz, hogy mindez elférjen egy épületben, meglehetősen nagy épületre van szükség és még úgy is elég szűkösen férnek csak el a dolgok. A legtöbb színházban a műhelyek nagy része nem a színház épületében található, hanem melléképületben, vagy egyéb, a közelben lévő épületben (lásd pl.: Vígszínház, Operaház). Ennek az is az oka, hogy a nagyobb műhelyek munkája meglehetősen nagy zajjal jár, ami az épületben folyó egyéb munkát zavarná. Nagy gondot okoz még a díszletek és a sok bútor tárolása is, mivel még a meglehetősen nagy díszletraktárakat is hamar kinövik az intézmények. Így a díszletek megfelelő tárolása majdnem minden színházban napi gondokat okoz. De azt hiszem jobb, ha sorban megyünk. A közönségforgalmi részt nem taglalom, gondolom a kedves olvasók nagy része volt már színházban legalább egyszer életében, így látta az a saját szemeivel. Az üzemei területek rejtelmeivel már jóval kevesebben vannak tisztában. Amint belépünk a művészbejárón először is a portával, találjuk szembe magunkat. Gondolhatnánk, hogy ez a legegyszerűbb, elég egy kis lyuk, ahová beültetünk egy nyugdíjast, hogy figyelje a be és kijövőket. Persze ma már ez nem így megy, különösen egy színházi portán. Először is az épület össze helységének és kapuinak a kulcsát őrzik itt a nap 24 órájában. Ezen kívül fontos az is, hogy ha valakihez látogató érkezik az is a portán keresztül jön és általában a portáson keresztül keresi az illetőt. Még a régi Madách színházban kerestem egy felelős személyt, aki elvileg számított is rám, azonban az akkori portán az akkori portás több mint egy óra alatt is képtelen volt előkeríteni az illetőt, pedig az az épületben tartózkodott. Normál körülmények között a portásnak erre a célra rendelkezésre áll egy, esetleg két telefonvonal, és egy alállomás, amely a belső hívórendszerre van csatlakoztatva. Természetesen ezzel a felszereltséggel sem garantált, hogy mindig, mindenkit el tud érni, de az esélyek azért számottevőek. Ezen kívül a portások és éjszakai portások kényelmének a szolgálatába egy étkezőasztal, hűtőgép és kézmosási lehetőség sem árt, ha rendelkezésre áll, hogy ne kelljen percenként elhagyni a munkahelyét, ha valamire szüksége van.

Beljebb haladva az öltözőkhöz jutunk. Nagyobb színházakban ezek több emeletet is kitesznek. Általában kettőtől hat személyes verziói vannak, a legkülönbözőbb alapterülettel és felszereltséggel. A színvonalasabb öltözőkhöz már külön mosdó és zuhanyzó, új Nemzeti Színházunkban már WC is jár. Az öltöző az egyik legfontosabb hely a színészek számára, hisz a színpad után rögtön ez az a hely, ahol a legtöbb időt töltik a színházon belül. Ezért is elfogadott, bevett szokás az, hogy az öltözőkben valamilyen fekvő alkalmatosság is található, mivel a színészek néha a két próba, vagy a próba és az előadás közötti szünetben itt pihennek egy kicsit. Ehhez képest nem minden színház tervezésekor, átépítésekor, felújításakor veszik ezt figyelembe az öltözők kialakításánál. Talán van, aki úgy gondolja, hogy öltözőnek elég egy akkora hely is, mint a ruházati boltok próbafülkéje, hiszen ott rengetegen szoktak sikeresen átöltözni, tehát akkor bevált. Már említettem a Tivoli színház alig 2-3 négyzetméteres kétszemélyes öltözőjét, de ott a hely szűkösségére és a kényszerhelyzetre joggal lehet hivatkozni. Azonban például az Új Színház (régebben Parisiana mulató) kétszemélyes, összesen négy négyzetméteres hasznos területű öltözője, amihez közvetlenül egy szinte pontosan ugyanakkora zuhanyzó-mosdó kapcsolódik, már erősen érhetetlen kialakítású. Hiszen az egy darab zuhanyzó és a mosdókagyló jóval kisebb helyen is kényelmesen elfért volna és akkor az öltöző hasznos területe máris elfogadható méretűre növekedhetett volna. Ám amikor az épület felújítása történt, ez a paradox helyzet nem szúrta az illetékes színházi szakember szemét és könnyedén rábólintott a tervre, amiben ez a megoldás szerepelt. Szintén helyhiánnyal küzdenek azok a színészek, akik a Vidámszínpad öltözőibe kényszerülnek. A maximum két négyzetméter per fő elrendezés itt is igaz, De még azzal is bonyolódik a helyzet, hogy a jelmezek egy részét is az öltözőkben kénytelenek tárolni, így még tovább szűkítve az egyébként is kevés helyet. És persze az sem mellékes, hogy egy eredendően elfogadható méretű és adottságú öltözőben hány személynek kell ténylegesen öltöznie és előkészülnie a színpadra lépéshez. Hiszen nem ritka, hogy az öltöző kapacitásához képest, akár kétszeres létszám kényszerül egy-egy öltözőbe (természetesen nem annyira a vezető művészekből, mint a statisztériából).

A színpadi bejáratok közelében található általában a kellék előkészítő. Ez azért fontos, hogy a kellékek mindig időben, zökkenőmentesen kerüljenek a színpadra és a kellékes könnyen elérhető legyen. Valószínűleg ugyanez az elv vezérli azt a szokást is, hogy sok színházban a tényleges kellék raktár az előkészítőtől jelentős távolságra található (?), így egy-egy kellékigényesebb darab előtt és után a kellékek garmada kell, hogy átvándoroljon az épületen.

Hasonló elv alapján működik a műszaki személyzet elhelyezése is néhány helyen. Míg a színészek öltözői a színpad közvetlen közelében vannak, hogy könnyen elérhessék a munkaterületüket, addig a szintén ugyanott dolgozó műszaki személyzet öltöző és pihenő helysége, ehhez képest az épület legtávolabbi helyére került (pl.: Vígszínház).

Azt hiszem külön nem is kell kiemelnem, hogy az adminisztráció mennyire fontos dolog a mi szép országunkban. Ezt fényesen bizonyítja az is, hogy egy négy emeletes színház épületnek például egy teljes szintjét az ehhez szükséges irodák teszik ki. Azt persze ne gondolja senki, hogy ennyi iroda elégséges, de a többi már szétszórtan helyezkedik el az egész épületben. Szomorú, de valós tény, hogy ezek az irodák néha több odafigyelést kapnak, mint amennyit akár a színpadnak, vagy bármely más valóban fontos helynek sikerül kivívnia.

Nagyon fontos és bizonyos szempontból közismert hely, a művészbüfé (társalgó). A színészek és a színház néhány egyéb dolgozója itt töltik legszívesebben az idejüket. Próbák, előadások előtt, után és a szünetben itt eszik, iszik és él társasági életet mindenki. Annak idején, amikor a felújított Vígszínházat átadták, mindenki, színészek és egyéb dolgozók, csodájára járt a gyönyörű épületnek, benne a szép új a büfének is. Rudolf Péter elégedetten-viccesen azt mondta: „Ez igen, ez nagyon klassz. Nem is kellett volna mást építeni az egész házba, csak ilyen társalgókat. Ide bejövünk, jól érezzük magunkat, aztán hazamegyünk.” Erre én felvetettem a következő ötletet: „És akkor a nézők nem előadásokra, hanem a büfékbe váltanának jegyeket és hallgatnák a színészek beszélgetéseit.”. Egy-egy színház milyenségét elég jól le lehet mérni a büféje-társalgója alapján. A fellelhető élelmiszerek, italok ára és választéka nagyon sokat elmond a társulatról és a színház vezetőiről is. Ott, ahol fontosnak tartják a vezetők, hogy a színház mindennemű alkalmazottja otthonosan érezze magát és legalább az étkezések szempontjából ne szenvedje meg, hogy a napjának legalább a felét az otthonától távol tölti, a felelős vezetők igyekeznek mérsékelt árakat és széles választékot elérni. Ahol viszont csak a bevétel, a haszon a mindenek feletti szempont, ott ez meglátszik az árakon és a választékon is.

Jelentős területet vesznek igénybe a raktárak is. Ezek egy része előre tervezett raktárhelyiség, de elég sok a kényszerűségből, raktárként használt, eredetileg más célú helység is. Egyetlen dolog, ami közösen jellemzi őket, hogy sosincs belőlük elég. Valamint bármilyen nagyok legyenek is, előbb-utóbb mindenképpen kicsinek fognak bizonyulni. Ebből kifolyólag szinte mindig minden raktár túlzsúfolt és sok más szempontból is problematikus.

És most visszakanyarodok a színházterem felépítésére.

Egy jó színházterem kellően tágas, jól szellőző, kényelmes. Minden eredetileg beépített ülésről megfelelően látható és hallható az előadás. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy minden székről a színpad minden pontját lehet látni, vagy a színpad bármely részén elhangzó szó mindenütt egyformán hallható. De a klasszikus színháztermek megfelelően megépített színpadain vannak olyan területek, ahol az elhangzó szó, mintha csak egy szócsőbe mondanák, a terem minden részére megfelelően eljut. A megfelelően megépített színpadok előszínpadi része (proszcéneum), pedig olyan, hogy az ott jelenlévő színész bárhonnan jól látszik. Természetesen nem lehet mindig minden darabban csakis ezeken a területeken játszani, de manapság nem is divat a rendezésekben ennek a kihasználására törekedni.

Ezzel együtt sajnos a színházépítészet eme, praktikusságra törekvő stílusa mostanra nálunk háttérbe szorult. Talán így történhetett, hogy az újonnan épült Nemzeti Színház nézőterével kapcsolatban sok panasz merült fel. Pedig annak az épületnek a tervezése és megépítése alaposan elő lett készítve (?).

Az építészeti sétánk végén térjünk vissza a színház lelkére, a színpadra. A színpad mindenki számára ismerős fogalom, aki akárcsak egyszer is, járt már színházban és ott megtekintett előadást. Azonban azt is tudnunk kell, hogy a színpad nem csupán az (annyi), amit a néző lát. Egy minden igényt kielégítő színpad meglehetősen sok részből áll. A központja természetesen maga a játéktér, ahol az előadás folyik, és amit a nézők látnak a székeikben ülve. Ez is újabb részekre tagolható, mint például a már említett előszínpad (proszcéneum), forgószínpad, süllyesztők (melyeknek nagyobb része és mechanikája már az alsó színpad részét képezik), valamint a függöny és a vasfüggöny, amelyek jó pár előadásban dramaturgiai szempontból is szerephez jutnak. A játéktérhez kapcsolódik, vele azonos szinten elhelyezkedve, az oldal színpad (normális esetben a színpad mindkét oldalán) valamint a hátsószínpad. Ezek a részek alapvetően a színpadi tér egységét tekintve nem különülnek el a játéktértől, hanem elhelyezkedésük és a díszletelemek elhelyezése teszi őket önálló egységgé. Az oldalszínpadi részen található az ügyelőpult, ahonnan az egész előadást, illetve egyéb színpadi rendezvényeket irányítják.

A játéktér alatt helyezkedik el az alsószínpad, ahol elsősorban a színpadgépészeti egységek találhatók. A süllyesztőket működtető berendezések, illetve lépcsők és platformok, amelyek a színészek ki és beszállását segítik. Itt helyezkedik el a forgószínpad meghajtását és irányítását végző gépezet is, továbbá ebben a szintben van a zenekari árok, ami ugyan inkább a játéktérhez tartozik, de technikailag mégis ennek szintnek a részét képezi.

A színpad felett pedig a zsinórpadlás található. A többség által ismert, hogy ez a rendszer a különböző díszletelemek és festett (vagy festetlen) hátterek gyors mozgatását (színpadra kerülését és onnan való eltüntetését) szolgálja. De ez a terület teszi lehetővé azt is, hogy havazást, esőt, lombhullást, vagy egyéb „égi áldást” szimbolizálhassanak a színpadon. Továbbá ebben a régióban van elhelyezve a színpadi világítás egy része is.

Végül van két egység, ami ugyan technikai értelembe véve a színpadhoz tartozik, mégis a nézőtéren, illetve a nézőtérhez kapcsolódva helyezkedik el. Ezek; a fénytechnika irányító pultja (a hozzá tartozó helységgel) és a hangtechnika irányító pultja (általában szintén külön helységben). Ezek közül a hangpult gyakran részben, vagy teljesen nyitott módon van elhelyezve a színházterem hátsó részén az utolsó széksorok mögött, mivel a komolyabb hangosítást igénylő daraboknál fontos, hogy a hang-technikus ugyan azt hallja közvetlen módon, mint a nézők, így tudja a hangzást a legmegfelelőbbre beállítani.

És ezután nézzük azokat, akik ezeknek az épületeknek, színpadoknak a megépítését inspirálták.