A napokban, az Origo flimklubján olvasott cikk késztetett most írásra. Mondanivalómat nem lett volna túl szerencsés megpróbálni egy rövid kommentbe összesűríteni, ezért döntöttem egy önálló blogbejegyzés írása mellett.
A fennemlített cikk némi előzetest nyújt Clint Eastwood legújabb filmjével az American Sniperrel kapcsolatban. A szerzője, Varga Dénes, röviden, de meggyőzően taglalja a film hátborzongatóan valósághű ábrázolásmódját és dicséri a rendezőt. Nekem személy szerint semmi problémám sincs Clint Eastwooddal. Úgy színészként, mint rendezőként teljesen pozitív kép alakult ki bennem róla. Ugyanakkor ennek a filmnek a kapcsán (is) jó látható, hogy Hollywood, vagy ha úgy tetszik az egész világ, filmes társadalmának valóságábrázolásával kapcsolatban jobb ha nincsenek az embernek túlzó illúziói.
Az adott cikkben is linkelt és torokszorítóan valóságszerűnek titulált rövid előzetesnek ugyanis alig akad olyan „kockája”, amely legalább köszönőviszonyban lenne a valósággal. Az egyetlen tényszerű információ talán az, hogy a mai, modern kor katonai mesterlövészei (az angolszász terminológiában sniper) párban tevékenykednek. Maga mesterlövész, aki a tényleges harci cselekményt végrehajtja (magyarán, röviden; lő), de a párja a célfelderítő (más szóhasználat szerint célmegjelölő) legalább olyan fontos tagja egy ilyen párosnak és nem csak azért van ott, hogy a lövésznek legyen kivel beszélgetni ha unatkozik. Tehát a valóságban nem a mesterlövész az aki a fegyverére szerelt távcsövön keresztül pásztázza a terepet és célpontokat keres. Furcsa is lenne ha ezt tenné, ugyanis az alatt a távcső alatt, stabilan odaszerelve ott az a fránya puska, ami nem mellesleg általában egy komoly, nehéz darab. Tehát laza 10-15 perc pásztázgatás után igencsak elfáradna a karja emberünknek. Arról nem is beszélve, hogy a hosszú csövű mordállyal való mocorgással nagy eséllyel fel is hívná magára az ellenséges felderítők figyelmét, ami éles helyzetben nagyon nem kívánatos. A fáradás pedig egy mesterlövésznél, aki gyakran órákig rejtőzködik lövésre várva, nagyjából egyenlő a borítékolható kudarccal. Tehát nem mocorog, nem nagyon meresztgeti a szemét, arra ott van a célfelderítő. Ebből következik, hogy az adott célt szinte biztos, hogy a párosnak ez a tagja látja meg először, ahogy az is, hogy a vele kapcsolatos első döntést is ő hozza meg. Amennyiben az adott személy, állat, jármű az ő megítélése szerint teljesen érdektelen, akkor a lövész általában tudomást sem szerez a létezéséről. Ha viszont potenciális célpontnak minősül a célfelderítő szerint, akkor megadja a lövésznek a viszonylagos irányát és távolságát, hogy a lövész ráirányíthassa távcsövét és ezzel együtt a fegyverét is. Viszont a dráma, vagy katarzis ekkor sem következik be. Ugyanis a filmben sugallt helyzet, miszerint a lövésznek kellene döntenie a potenciális célpont további sorsáról, az esetek 99 százalékában nem minősül igaznak. Ebben az esetben konkrétan az Amerikai Egyesült Államok haderejének egy mesterlövészéről beszélünk, aki harci bevetésen van egy NEM HÁBORÚS helyzetben (békefenntartó, vagy antiterrorista művelet nem minősül háborús helyzetnek az ENSZ ide vonatkozó diszciplínái szerint). Az USA hadseregében egyébként is szeretnek mindig mindenkit „kézi vezérléssel” irányítani. Ezt mutatja az is, hogy az egy katonára szerelt elektronikus megfigyelő kütyük terén messze a világ előtt járnak. Tehát náluk nem (náluk sem) fog egy mesterlövész a saját belátása szerint lövöldözni. A valóságban a célmegjelölő jelent a parancsnok(ság) felé minden egyes potenciális célpontot, annak minden felderíthető ismérvével együtt és az erre hivatott személy(ek) hozza meg a döntést arról, hogy a lövész semmisítse azt meg, ha szükséges. Ha viszont úgy gondolják a parancsnokságon, hogy a célpontot meg kell semmisíteni, akkor a lövész PARANCSOT kap rá, hogy tegye meg. És ha egy katona parancsot kap, akkor ott sem mérlegelni, sem vitatkozni nincs lehetőség. Egy-egy ilyen, komoly kiképzést kapott, milliónyi teszten szűrt „szuperkatona” éles helyzetben akár csak egy pillanatig is habozik a fegyvert elsütni, a katonai karrierjének ott van vége. Egyetlen épeszű parancsnok sem kockáztatja meg azt, hogy az emberei „hátát” egy olyan valaki fedezze, akire éppen a legéletbevágóbb pillanatban nem lehet számítani. Bármennyire is hangsúlyozza a propaganda, hogy az adott film egy valós mesterlövész, valós élményei alapján írt könyvéből készült, ez a jelenet akkor sem fedi a valóságot. Ez természetesen nem jelenti az, hogy nem léteznek olyan mesterlövészek (például antiterrorista egységek mesterlövészei, vagy tényleges háborúban a frontvonalon szolgáló mesterlövészek), akik legalább részben maguk hozzák meg a döntést egy-egy célpont megsemmisítésével kapcsolatban. De rájuk egészen másfajta bevetési szabályok vonatkoznak. Ők általában nem egy célmegjelölővel párban, hanem más mesterlövészekkel együtt nagyobb csoportokban tevékenykednek és a lehetséges célpontjaikat már a bevetés előtt ismertetik velük. Ennek ellenére, ha lehetőség van rá, még ők is kérnek megerősítést rádión keresztül mielőtt egy célpontra tüzelnek.
És ha az eddig leírtak segítenek árnyalni a főhős mesterlövész figuráját, akkor most ugorjunk át a jelenetbeli célpont perspektívájába is. Ahogy a cikket kommentelők közül is megemlítette valaki, kissé logikátlan (mondhatni blőd), hogy az anyuka kisétál a házból a leendő merénylő kisfiúval együtt, majd néhány méter megtétele után átadja neki a feltételezett robbanóeszközt. Ha „merényelni” akarnak vele, akkor okosabb lett volna még a kapun belül átadni a cuccost, aztán kísérni ki a kis lurkót. Ha meg nem akarnak merényelni, hanem mondjuk csak úgy találták valahol és most a tűzszerészek gondjaira akarják bízni, akkor nem kellene sem átadni, sem rejtegetni. Le lehet szépen tenni a földre és odahívni a katonákat, hogy vegyék a gondjaikba. Tudom, túl logikus. Ha viszont mégiscsak egy nagy bumm-ra szánják a dolgot, akkor a film katonai szakértője(i), biztos akadt belőle néhány, elmondhatta volna még időben, hogy a (valószínűleg véletlenszerűen) kiválasztott eszköz nem igazán passzol a szándékhoz. Ugyanis még katonai berkekben viszonylag kevéssé jártas néző is kiszúrja, hogy a kis srác egy kumulatív RPG (gyalogsági páncéltörőfegyver) robbanófejet szorongat. Ennek a harci eszköznek a hivatása tudvalevőleg az, hogy páncélozott harcjárművekben, esetleg kisebb bunkerekben kárt tegyen, illetve szerencsés esetben semmisítse meg őket. A működési elve pedig az, hogy a robbanófejben lévő (robbanó)anyag nagy intenzitással elégve (kvázi felrobbanva) egy rendkívül kis területre (fél négyzetméternél is kisebb egy klasszikus robbanófej esetén) koncentrált nagy nyomású és extrém hőmérsékletű „lánggal” átégeti a páncélzatot és az adott harcjármű, vagy bunker belsejébe is forró „plazmát” juttatva megsemmisíti az ott található élőerőt. Egy ilyen robbanófej felrobbantása, az azt kilőni hivatott eszköz nélkül, már eleve eléggé bonyolult, de mindamellett még kellően felesleges is, hiszen természeténél fogva nyílt területen, direkt érintkezés nélkül, még a közvetlen közelébe tartózkodók is könnyen megúszhatják élve. A néhány méterrel távolabb elhelyezkedők, pedig szinte már csak „karcolásokkal” kell, hogy számoljanak. Ha a szándék az, hogy a kisfiú, az eredeti elgondolásnak megfelelőek, páncélozott jármű ellen veti be a robbanóeszközt, az a próbálkozás is hamvába holt ötlet. A vetőszerkezet nélkül (vagyis anélkül, hogy szabályosan kilőnék) nincs olyan ember a földön aki elegendő erővel rendelkezne ahhoz, hogy a robbanófej elején található rogyókúpot úgy deformálja, ahogy a töltet eredményes működéséhez az szükséges. Természetesen nem állítom azt, hogy egy ilyen különálló robbanófejből ne lehetne egy hatásos bombát eszkábálni, de ahhoz komoly munka és sok egyéb anyag szükségeltetik és a végeredmény egy drótoktól és egyéb függelékektől hemzsegő tárgy lesz, amelyben már csak a gyakorlott szem ismeri fel az eredeti robbanófejet. Amit viszont a fiú kezébe látunk, az első, sőt második ránézésre is egy teljesen átlagos, nyeléről leszerelt RPG gránát. És ha egy gyakorlott katona, főleg egy gyakorlott célfelderítő meglátja a srácot ezzel a cuccal a kezében, valószínűleg egy alacsonyabb veszélyességű célpont ként sorolja be. Ennek megfelelően a felettesei is csak végső esetben adnak utasítást a kilövésére. Vele kapcsolatban nem az a legkomolyabb veszély, hogy kárt tesz az adott konvojban, vagy egy-két katonában, hanem az, hogy őt használják figyelemelterelésként, miközben valami sokkal komolyabb támadásra készülődnek.
Egy-két hónapja láttam egy filmet, a címére már nem emlékszem (nem volt annyira jó, hogy érdemes lett volna megjegyezni), amelyben az egyik jelenet egy dél-afrikai drágakő bányában játszódott. Az előtérben afrikai (rabszolga)munkások törték a szürke, kemény követ csákánnyal és kalapáccsal. Kicsit odébb más munkások a fél-, negyed öklömnyi köveket apró lyukú rostára rakva rázogatták kicsit, majd egy amolyan nagyméretű válogató asztalra borították, ahol már szakértő fehéremberek kutattak közöttük nyers drágakövek után. A kövek között eredetileg sem volt por, vagy homok és 99%-uk nagyobb volt mint a rosta lyukai, tehát gyakorlatilag semmi sem hullott le a rostáról. A fekete bőrű munkások semmit sem válogattak ki, tettek hozzá, vagy vettek el a rosta tartalmából mielőtt az asztalra borították azt. Tehát a rostálásnak, úgy mindenestől, semmi értelme nem volt. De kellett valami katyvasz a jelenet köré, hogy a főhős látványosan ellophasson egy nyers drágakövet a válogató asztalról. Ilyen a filmes szakma. Nem tényekben, vagy logikában gondolkodik, hanem sablonokban, képi megjelenítésben és kompozíció szabályokban. Mint az akadémikus festészet, vagy egyéb más ábrázoló művészetek.
Ha ezt a filmet leforgatják úgy, hogy nagyobb részt megfeleljen az alapjául szolgáló valóságnak, akkor gyakorlatilag egy rekonstrukciós dokumentumfilmet kapnak a végén, ami a nézők viszonylag szűk rétegeit fogja csak igazán érdekelni. Így viszont lett belőle egy jól sikerült „produkció”, ami majd arat a mozipénztáraknál, esetleg lesz még rekordbevétel is belőle és akár az Oszkár-díj eső is lehetséges. A kritikusok pedig szinte egybehangzóan állítják majd, hogy egy remekül sikerült alkotás. Magam sem vonom kétségbe, hogy az. De a valósághoz, csak nagy vonalakban van köze.
