Ez a téma már nyolc éve (természetesen „az elmúlt 8 év”-e) motoszkál bennem, de mivel egyáltalán nem akarok politikai-blogerré válni, eddig mellőztem gondolatai publikálását. Azonban az elmúlt napok magyarországi eseményei megint felszínre hozták a szunnyadó gondolatokat, így elhatároztam, hogy nem küzdök tovább ellenük, inkább kiírom magamból őket.

   Majdnem pontosan nyolc évvel ezelőtt robbant ki a „botrány” azzal kapcsolatban, hogy egy vezető politikus, még ha csak egy zárt körű rendezvény keretein belül is, de beismerte, hogy vezető párt-politikus társaival együtt, az azt megelőző időszakban gyakran mondott, állított valótlanságokat és súlyos hibákat követett el az ország irányításával kapcsolatban. Amikor a fenti információ napvilágot látott, látszólag az egész ország egy emberként követelte az illető politikus fejét. Én ezt már akkor sem igazán értettem és máig sem tudok napirendre térni felette. Személy szerint én akkor már néhány hónapja (és azóta is folyamatosan) egy fejlettebb, nyugati típusú demokráciában éltem, mondhatni kalandvágyból. Így már akkor is és azóta is pontos rálátásom volt arra, hogy egy normális demokráciában, az értelmes választók hogyan viszonyulnak a vezető politikusaik ballépéseihez. Ha ez az elhíresült beszéd valahol Európa nyugati felén hangzik el és ott kerül nyilvánosságra, az ellenzék természetesen ott is igyekszik ízekre szedni az adott politikust és az általa képviselt pártot, vagy egyéb tömörülést. Azonban az átlag értelmes választó jóval higgadtabban reagál, hiszen felfogja, hogy a hazugságok és hibák beismerése az első lépés a mögöttük meghúzódó gyakorlat megváltoztatására. És az, hogy valaki őszintén beszél róluk, azt a szándékot mutatja, hogy nem szeretné ezt a negatív tendenciát tovább folytatni. Tehát a reakció nagyjából az, hogy: „Ez nem volt szép dolog, de adjunk időt neki(k), hogy megmutassa ezentúl nem így lesz.”. Ezzel szemben a jó magyar embereket (vagy legalábbis kellően hangos rétegüket) nem érdekelte, hogy a beismerés a változás felé vezető első lépcsőfok. Őket nem az zavarta (és ma sem az zavarja), hogy egy politikus, vagy politikai csoportosulás hazudott (és hazudik az összes folyamatosan), hanem, hogy nyilvánosan bevallotta. Micsoda „böszmeség” már bevallani, ha hibázol?! Magyar politikus, hazudj, hazudj rendületlenül, a szemed se rebbenjen! És soha semmilyen körülmények között se ismerd be, hogy te is csak ember vagy valahol, aki néha botlik, néha téved.

   Minden esetre egy szempontból hasznos volt ez a közel egy évtizedes intermezzo a magyar politika színpadán, minden aktív és eljövendő politikus megtanulhatta a leckét: igazat mondani tilos. És ez éppen ezekben a napokban nagyon jól látszik az éppen kormányzó erők cselekedetein és kommunikációján.