Egy színházzal kapcsolatos beszélgetésünk alkalmával egy színész azt mondta nekem, hogy a baj az, hogy a rendszerváltás körüli időkben a színházakba is bevitt politika, amely akkor a nézők számára is fontos és közérthető volt, azóta sem hagyta el a színházakat. A színházi világban nem történt meg a konszolidáció, pedig a közönség egyre kevésbé kíváncsi a politikára, sokkal inkább a művészet, a színjátszás érdekelné.
Veszem a bátorságot és sokak szemében talán rebellis módon, azt állítom, hogy a Nemzeti Színház nem csak az a színházi épület, amely most a Duna parton hirdeti, hogy „íme, megépítettük!”, hanem minden olyan színház az országban, amelyben a színészek, rendezők és minden egyéb színházi dolgozó, azon munkálkodik, hogy a magyar közönség számára színházi produkciót, kulturális élményt nyújtson. Én az elkövetkezőkben mindezekről a színházakról fogok írni és még sok minden másról, ami ma a színjátszással kapcsolatban van.
***
Középfokú egészségügyi végzettséggel bírok, sohasem vonzott különösebben a színpad. Az általános iskolában ugyan magam is színpadra kerültem néhányszor, mivel a jó dramaturgiai érzékkel bíró osztályfőnökünk olyan műveket állított színpadra az évenkénti kötelező „előadói esteken”, amelyben lehetőleg az osztály minden tanulója szerepelhetett. Azonban ezek a fellépések számomra inkább kellemetlenek voltak, mivel nagyon erős önbizalomhiányban szenvedtem és a lámpaláz is mindig eluralkodott rajtam. Mindenesetre arra jók voltak ezek a fellépések, hogy viszonylagos képet kapjunk arról, milyen is a színház a színpadról nézve.
Középiskola után az alapvégzettségem mellé apránként megszereztem néhány masszőri szakirányú képesítést is. Ezek után találkoztam össze egyszer egy régi kollégiumi barátommal, Kocsis Lászlóval, aki akkor éppen Jeszenszky Endre balett mesternél folytatta tanulmányait, még kezdőként, ám az óta több színház társulatát is erősítette már és a Szegedi Kortárs Balettel vált világlátott művésszé. Általa kaptam meghívást Jeszenszky mester egy órájára, hogy megnézhessem milyen is a balett oktatás. Jeszenszky mester szívesen fogadott, mint bárki mást is, óraközben váltott velem néhány szót. Amikor megtudta, hogy mi a szakmám és, hogy elég alaposak az ismereteim a fiziológia és az anatómia területén, jó néhány dolgot elmagyarázott nekem a balett ez irányú sajátosságairól. Mivel tetszett az óra és érdekeltek azok a dolgok, amiket a nagy tapasztalatú mestertől hallhattam, rövidesen állandó vendége lettem Jeszenszky mester óráinak. Ő örült az állandó jelenlétemnek, mivel egy masszőrre nem csak a tanítványainak, hanem idős korára való tekintettel, neki is szüksége volt néha.
Ezek az órák egy ifjúsági központban voltak tartva, ahol többek között színi tanoda is működött. A mester közbenjárására rövid időn belül kaptam egy kis helységet, ahol kezdetleges rendelőt rendeztem be, itt később sok táncos (táncos jelölt) és színi növendék fordult meg. Lassan egyre több ismertnek számító színpadi táncossal és színésszel kerültem kapcsolatba meg ezen a helyen.
Akkor kerültem először közvetlenebb kapcsolatba magával a színházzal is, amikor Jeszenszky Endre tanítványai közül néhányan, köztük László barátom is, beválogatásra kerültek a Vígszínház West Side Story előadásának táncosai közé.
Ekkor léptem be először színházépületbe a művészbejárón keresztül, mivel az általam megtekintett próba, amelyről később még bővebben is fogok írni, nem volt nyilvános, így a többi bejárat zárva volt. A darab már a próba alapján is nagyon tetszett, a bemutató után többször is megtekintettem és több szereplővel is közelebbi ismeretségbe kerültem, így az évadvégi színházbúcsúztatón, mivel az épületet a következő évad folyamán felújítás miatt zárva tartották, már, mint a színház „baráti körének” tagja vettem részt. A következő évadot a színház a Nyugati pályaudvar melletti színházsátorban töltötte, ahol már mindennapos vendég voltam. Egyre gyakrabban és egyre többen vettek igénybe, mint masszőrt. Időközben a színi tanoda egyik Madách Színházban dolgozó színész-tanára is felfigyelt rám és kezdeményezte, hogy az ő színházukba dolgozzak. Nyitottságom és hajlandóságom ékes bizonyítéka ként egy előre megbeszélt időpontban el is látogattam a Madách Színházba. A portán túl nem sikerült jutnom és mintegy másfél óráig hiába vártam, hogy az én ügyemben is illetékes személy előkerüljön, vagy bármilyen egyértelmű információt kapjak a sorsommal kapcsolatban. Ez után úgy döntöttem, hogy nekem ennyire nem fontos ez az egész és, azzal az elhatározással távoztam, amit azóta is betartottam, hogy a Madách Színházban sohasem fogok dolgozni.
Mindezen közben a Vígszínházban egyre több, már akkor is sztárnak számító művésszel ismerkedtem össze és Jeszenszky Endre mester tanítványai közül is egyre többen jutottak el különböző színházak színpadaira, illetve édes testvérhúgom is színházi munkakörben helyezkedett el (a Vidám Színpadon), hogy tanulás mellett valami pénzt keressen. Ezen dolgok egybeesése miatt sok színházban megfordultam, sok színházi embert ismertem meg és engem is egyre többen ismertek meg. Már ekkor, a sátor évében szóba került, hogy a Vígszínház, mint állandó munkatársat szerződtetne engem, mivel a színpadi munka komoly megterhelése miatt a színészek és táncosok kisebb-nagyobb fizikális panaszokkal bírtak, amelyek kezelésére a masszázs ideálisnak bizonyult.
Végül is a felújított Vígszínház első évadjában (1994/95) kaptam az első szerződésemet, köszönhetően Eszenyi Enikő és az az óta sajnos elhunyt Lovasi József produkciós igazgató hatékony közbenjárásának. Még ugyanebben az évadban, szintén Eszenyi Enikőnek köszönhetően, életemben először színházi színpadra is léphettem (statisztaként). Az azután következő években sok Budapesti és jó néhány vidéki színházban is, megfordultam legalább fél tucat darabban színpadra is jutottam.
Később Kentaur barátom jóvoltából megismerkedtem a díszlet tervezésének és színpadra állításának folyamatával, amikor több éven keresztül az ő asszisztense ként is dolgoztam. Kasztner Károly a Vígszínház trükk mestere pedig a különleges kellékek és színpadi trükkök világába vezetett be, látva érdeklődésemet.
A hosszú évek alatt rengeteg ismeretre és tudásra tettem szert. Megtanultam a színházról és színházi emberekről sok mindent. Megtanultam azt is, hogy a színházi emberek közül csak kevesek kiváltsága a teljes őszinteség, mivel mindenki mindenkitől függ valamilyen szinten. Még a teljesen kíméletlenül őszintének tűnő színházi kritikusok is csak „bohóckodnak”, hiszen egyetlen olyan valós problémára sem mutatnak rá, amelynek a megoldásával bármi is jobban működne, csak csinálják a „műbalhét”, hogy a saját nevüknek reklámot csináljanak és így a cikkeiket jobban eladhatóvá tegyék. Erre a könyvre készülve sok neves és sok névtelen színházi embert megkérdeztem, rövid riportok formájában, különböző témákról, hogy a saját, esetleg hiányos ismeretanyagomat kiegészíthessem, vagy azért, hogy egy-egy témát több aspektusból is meg tudjak vizsgálni. A többségük lévén jó ismerősöm, esetleg barátom is, készséggel segített és áldozott néhány percet, félórát rám. Akadt azonban olyan is, méghozzá az ismertebbek közül, aki néhány egyszerű és valóban ártatlan kérdés megválaszolására sem vállalkozott, mert nem kívánta vállalni a felelősséget a saját szavaiért, esetleg attól tartott, hogy néhány magvasabb kérdést is felteszek, és ne adj isten még határozottan állást kell foglalnia egy-egy témában. Az évek alatt néhányszor én is inkább hallgattam, mert nem akartam magamra haragítani valakit, vagy nem akartam elveszíteni egy-egy munkát. Amikor mégis kinyitottam a számat és elmondtam a véleményemet, gyakran megütöttem a bokámat valamilyen formában. Szerencsés helyzetben voltam azonban, mert igazán csak kevés embertől függtem és ezek az emberek mindig becsületesen bántak velem. Amikor most nekiültem az írásnak, elhatároztam, hogy őszintén és alaposan utánajárva írok meg mindent, jót is, rosszat is. Természetesen nem azért, hogy bizonyítsam, én senkitől sem függök.
Remélem mindazoknak, akik olvassák, szórakoztató és egyben tanulságos is lesz.
