„A főváros (és vele az egész ország) színházi hagyományai szoros értelembe véve mindössze kétszáz évre tekintenek vissza.”
„A dolgozó nép nagy tömegei a felszabadulás után veszik birtokukba a színházakat, és alakul ki a mai igen széles körű, százezreket, sőt milliókat érdeklő korszerű színházkultúra. Budapesten ma 16 színház és 9 szabadtéri színpad működik; évente mintegy 5 és fél ezer színházi előadást tartanak, több mint 4 millió néző számára. Magában az Állami Operaházban csaknem 400 ezer, az Erkel Színházban 570 ezer, a Nemzeti Színházban pedig közel 350 ezer néző fordul meg egy év alatt.”
A fenti idézetek a panoráma útikönyvek sorozatban, 1961-ben megjelent „Budapest” című könyvből valók. Az az óta eltelt 44 évben sok minden változott, nem csak a hasonló témájú könyvek hangvétele (ma már nem dívik a dolgozó nép nagy tömegeit emlegetni), hanem a főváros és vele egész Magyarország színházi élete is. Csak az összehasonlítás kedvéért jegyzem le, hogy ma Budapesten 42 színházként számon tartott játszóhely működik és ezen kívül még jó néhány alkalmi, vagy hivatalosan el nem ismert (a műsorújságokban nem szereplő) „színház” is létezik. Azonban a szóba jöhető szabadtéri játszóhelyek száma 4-5-re csökkent. Ez azt jelenti, hogy 40 év alatt a színházak száma mintegy megháromszorozódott. Első hallásra úgy tűnhet, hogy ennyi színház talán már sok is, de egy ismert és elismert színművész erre a felvetésemre azt válaszolta, hogy amíg az előadások nagy része megtölti a színházak nézőtereit, addig nem lehet azt állítani, hogy túl sok színház lenne.
Mivel ebben a könyvben nem kizárólag a fővárosi színjátszással kívánok foglalkozni, hanem a magyar színjátszás egészével, nem szándékozom a fent idézett Budapest könyvre hosszasan támaszkodni. Ennek ellenére van még egy téma, amelyben forrásként használom fel, és ez a (Budapesti) Nemzeti Színház ügye. Ma már az ország nagyvárosaiban nem csak egy Nemzeti Színház működik, de az átlagemberek ugyanúgy, mint színházi szakma, mindig is a Budapesten működő Nemzeti Színházat tekintették „A” Nemzeti Színháznak.
„Magyar nyelven első ízben 1790. Október 25-én szólalt meg a színházi múzsa, a Várszínház deszkáin ekkor lépett a közönség elé Kelemen László vezérletével az Első Magyar Nemesi Színjátszó Társaság […] Két nappal később előadásukat nagy sikerrel ismételték meg a pesti Rondellában, - ezután azonban a soviniszta német színészek és közönség két éven át nem engedte színpadra lépni a magyar társulatot. A harmadik előadásra csak 1792-ben került sor a budai ideiglenes színházban. A többi – néma csend. Kelemenék a vidéket járják, ahol van becsülete a magyar szónak. […]
Az állandó magyar nyelvű kőszínház építésének gondolata a múltszázad első éveiben vetődik fel, de három évtized múlik el, míg 1837-ben végre megnyílik a Hatvani-kapun túl, a Kerepesi országút elején a Pesti Magyar Színház néven induló, és Nemzeti Színháznak csak három év múlva átkeresztelt, nagy jövőre hivatott játékszín. […]
Sorra alapítják, építik meg a ma is fennálló pompás színházpalotákat, a Népszínházat, amelynek épületében a régi Nemzeti Színház lebontása óta a Nemzeti Színház társulata működik…”
Eddig szól az 1961-es történetírás. Amiről a szerzők nem tudhattak, hogy néhány évvel a könyv megjelenése után a Blaha Lujza téri épületet lebontották és a Nemzeti Színház társulata átköltözött a Hevesi Sándor téri Magyar Színház épületébe, ahol nagyjából három évtizedig működött, míg az ezredforduló után végre megépült az új Nemzeti Színház.
Ez az áttekintés közel sem teljesen pontos. A második nagy háború éveiben, illetve az azt követő időszakban a Nemzeti Színház több, átmeneti otthonban is lakott. Az viszont jól látszik, hogy a Nemzeti Színház társulata szinte sohasem „lakott” olyan színházépületben, amelyet eredetileg is Nemzeti Színház céljára terveztek és építettek. Az is jól látszik, hogy a fővárosban székelő Nemzeti Színház léte, vagy nem léte mindig is sokkal inkább politikai, mint kulturális kérdés volt. Hol dicsőbb, hol kicsinyesebb szempontok motiválták azokat, akik a nemzet színházának felépítéséért szálltak síkra.
A gyakran kaotikus, nem kellőképpen átgondolt helyzetet példázza a közelmúltban elhunyt Sinkovics Imre esete, aki a Nemzeti Színház tagja ként töltött el sok-sok évet, majd mindenféle szándéka és tevőleges részvétele nélkül egyszer csak azt kellett tapasztalnia, hogy a Magyar Színház társulatába került át, méghozzá anélkül, hogy akár ő, akár a kollégái közül is bárki társulatot változtatott volna. Ez után nem sokkal bekövetkezett tragikus halála (amely talán ezen eseményekkel is mutathat némi kapcsolódást) után azt a bravúrt is végrehajtotta, amelyet rajta kívül valószínűleg még nem sok színésznek sikerült a világon, ismét „társulatot váltott” és a Nemzeti Színház színésze ként került végső nyugalomra. Az eseményekkel kapcsolatban később egy idős kollégája némi keserűséggel a hangjában megjegyezte; „Még egy napra érdemessé váltunk arra, hogy a Nemzeti Színház tagjai legyünk.”.
Az ezredforduló után, sok bonyodalom közepette megépült színház, amelyet már valóban Nemzeti Színháznak terveztek és építettek meg, nem csak örömet okozott a nemzetnek. Úgy a színházi szakma, mint a színházlátogató közönség sajnos sok negatívummal is szemben találta magát a színház megnyitása körüli időkben. Magam is ott szorongtam a megnyitás estéjén a színház köré vont 30-80 méteres távolságot tartó kordon mögött és figyeltem az ideges biztonsági embereket és azon kiváltságosakat, akik közel mehettek a nemzet színházához. Úgy emlékszem, mi kordonon kívüliek voltunk többen…
