Gondolat, ébresztő!

  Az eddigi fejezetekben mindet leírtam, amit fontosnak, elmesélni érdemesnek tartottam. Az egyetlen dolog, amivel adós maradtam, a címadásom magyarázta. Készséggel elismerem, hogy a „világot jelentő deszkák” kifejezés ilyetén eltorzítása nem komoly brillírozás. De nekem nem is állt szándékomban brillírozni ezzel. Egyszerűen csak átvetítettem az általam ismert helyzetet erre a közkeletű kifejezésre. Ahogy minden más téren, színházi világban is leginkább csak arról beszélhetünk, hogy romlik a helyzet, mindenből, főleg az anyagi eszközökből egyre kevesebb van, a legtöbb dolognak pedig romlik a minősége. Így lehetséges, hogy azok a deszkák szépen lassan elkeskenyedtek, elvékonyodtak, és lécekké degradálódtak. Még ha csak képletesen is, de egyre inkább igaz, hogy míg a „gazdagabb” világ országaiban deszkákból építik a színpadokat és így az ottani színészek a világot jelentő deszkákra léphetnek ki, addig nálunk egyre inkább csak lécekre futja.
  Az olvasóban felmerülhet a gondolat, hogy minderről miért nem egy színházi szakember, vagy színikritikus írt könyvet. Úgy gondolom mindenki tudja, hogy nálunk nem szokás az, hogy illetékesek érdemben foglalkozzanak a saját szakterületükkel, nem, hogy még esetleg helyenként negatív kritikát is mondjanak róla. Az én esetemben egy konkrét személy volt az, aki végül is arra ösztönzött, hogy megírjam ezt a könyvet. Pap Erzsike, a Vígszínház egyik gazdasági beosztású dolgozója, aki még nyugdíjasként is tovább dolgozik a színházban több mint negyven év színházi múlttal a háta mögött, gyakran mondta nekem beszélgetéseink alkalmával, hogy annyi tapasztalata és olyan véleménye van a színházról, hogy abból egy érdekes könyvet lehetne írni, de ő sajnos nem tudná megírni, könyvvé formálni. Ennek a hatására döntöttem úgy, hogy akkor majd én megírom, félig-meddig helyette is…
  Ezért zárszó gyanánt, úgy gondolom, hogy legjobb, ha közreadok néhányat az ő gondolatai közül:
 - Borzalmas összevisszaságot látok az egész színházi életben és az egész színházi világba. Olyan összefonódásokat, amikből nem jó rendezések alakulnak ki, nem jó darabok születnek, Mert mindenki úgy cselekszik, ahogyan azt az egyéni érdekei kívánják. Erről ugyan a színházi vezetők másként vélekednek, viszont én negyven év után így látom a mostani színházi világot. Nekem mindig a színház volt az életem, szinte nem is létezett más a számomra. Mostanra ez meghalt az én lelkemben. Csak a pazarlást és az oda nem figyelést látom. Mert minden neves színházi ember a színházon kívül, máshol is mindenféle munkákat vállal, ezért nem tudnak odafigyelni a saját társulatukra. Hagyják a tehetséges embereket elkallódni, nem osztanak rájuk szerepet, nem bíznak rájuk munkát. Így ezek az emberek kénytelenek máshol boldogulni és közel sem biztos, hogy ott sikereket tudnak elérni, így akár végleg is elkallódnak. Ugyanakkor olyan vendégművészeket hívnak meg máshonnan, akik nem biztos, hogy megállják a helyüket. Nem kellő odafigyeléssel válogatják össze a darabok szereplőit. Mindig is voltak a színházi életben nagy sztárok, akik tehetségesek voltak. De manapság már gyakran olyanokból csinálnak sztárokat, akik közel sem annyira tehetségesek. Olyan szerepeket kapnak, amik nem nekik valók. Küzdenek, szenvednek vele, de nem tudnak tovább jutni. Nincs annyi önbecsülésük, hogy nem vállalnak el olyan szerepet, amiről érzik, hogy nem az ő világuk. Én egy gazdasági szakember vagyok, nekem nem a színjátszás a szakmám, de miután sok-sok évet eltöltöttem színházban, jól látom ezt. Látom azt is, hogy nagyon sok pénzt meg lehetne fogni kellő odafigyeléssel. Kezdve a tervelfogadásnál, valamint az ott rögzített dolgoknál, amikhez később is következetesen kéne ragaszkodni. Nem mindenre rábólintani, amit a rendező utólag kitalál. A díszlet esetén, ha utólag kiderül, hogy valami el lett rontva és a díszlet nem fér be a színpadra, akkor csináltatnak egy másikat… Ezt a sok-sok pénzt mind másra lehetne fordítani. Olyan embereknek, munkatársaknak a jólétére, akik nem kapnak a munkájukért tisztességes fizetést. Én tudom, hogy a színház nem szociális intézmény, de nagyon sok embernek nagyon sokat lehetne segíteni. Azt is tudom, hogy itt a művészet az első és a körül forog a világ, akkor viszont olyan darabokat kellene bemutatni, amik körül valóban „forog” a világ. Az emberek körülötte forognak, és mindent elkövetnek, hogy bejussanak egy előadásra és megnézhessék azt, mert olyan csodálatos alkotás. Van egy-két valóban jó előadás, de ez nem kompenzálja az összes többit.



                                                                                   VÉGE