Már eddig is többször megemlítettem, hogy az azonos területtel foglalkozó műszaki, illetve kisegítő személyzet összességét tárnak szokták nevezni. Ezeknek a táraknak van egy koordinátoruk, vezetőjük és egy a művészi területet összefogó felettesük. Arról a két tárról, amelyek jelentőségükben valamennyire felülmúlják a többit, már az előző fejezetben írtam. Mivel azonban mindenki munkája kell ahhoz, hogy egy előadás és az egész színház megfelelően működjön, nem lenne igazságos a többiekről sem megfeledkezni. Így most a teljesség igénye nélkül ugyan, de róluk is leírok néhány dolgot.
A bútor tár feladata minden olyan díszlettel és hangszerekkel(!!) kapcsolatos eszköz kezelése, tárolása, amely nem képezi a díszlet szerves részét. Ők a székek, asztalok, ágyak, szekrények zsonglőrei. Ők cipelik a nagyobb hangszereket a színpadra, vagy a zenekari árokba. Ha úgy vesszük ők a színházak hivatásos bútor és zongoraszállítói. Bevett szokás a színházban, hogy ha egy-egy fontosabb elem a díszletből önállóan is, mozgatható és viszonylag kisebb helyen is elfér, az a bútortár munkaterületét jelenti. Lehet ez oldalkocsis motorkerékpár, vagy fából készült „stilizált” automobil. Klasszikus megfogalmazásban minden, ami túl kicsi díszletnek és túl nagy kelléknek az, bútor. Mivel azonban tipikus emberi tulajdonság, hogy mindenki szívesen hagyja inkább másnak a munkát, ezért, ha bármilyen bútordarab valamilyen formában közvetlenül a díszlethez rögzül, akkor arról a bútorosok készséggel lemondanak és kijelentik róla, hogy az, díszlet. Ilyen lehet például egy zongora, ha azt a zsinórpadlásról engedik le egy rendezői koncepció szerint, vagy egy szék, ha az egy állványra van fixen rögzítve. Ebből persze parázs viták is ki szoktak alakulni a két tár képviselői között, de aztán valahogy mindig megegyeznek.
Szintén fontos színpadi szerepe van a kelléktárnak. Az ő feladtuk a legkülönbözőbb színpadi kellékek beszerzése, elkészítése és karbantartása. Lehet ez egy sétapálca, vagy egy üveg vörösbor. A kellékek két fő csoportja a fogyó és állandó kellékek. Fogyókellék minden olyan, ami a színpadi felhasználása során megsemmisül, vagy helyreállíthatatlan károsodásokat szenved el. Tehát a megevett étel, a megivott ital, az elszívott cigaretta, a széttépet papír, eltört üveg, porcelán, fa tárgyak. Mivel egy színdarabban ugyanúgy, mint a valóságos életben, bármilyen tárgy megsemmisülése lehetséges, a színház ennek a rombolásnak anyagi okokból határt kell, hogy szabjon. Ebben is segítségére van a kellékeseknek a trükk-mester. Ő az, aki az ilyen értékesebb tárgyakat „preparálja” olyan könnyen törő alkatrészt beépítve, aminek a cseréje gyorsan és olcsón végrehajtható, és egyben lehetővé teszi a tárgy színpadon való hiteles megsemmisülését. Ilyen például egy vadászpuska a „Dzsungel könyve” című előadásban, aminek az alkalmankénti valós megsemmisülése előadásonként tízezer forintnál is magasabb költségtöbbletet jelentene, így viszont ugyanaz az egy darab akár több százszor is összetörhető. Szintén a trükk-mester dolga a szilánkosan törő tárgyak, (üveg, porcelán), megsemmisülését biztonságossá tenni. Különböző módszerekkel meg kell oldania, hogy a töréskor a szilánkok ne repüljenek szanaszéjjel megsebezve esetleg a színészeket, vagy akár az első sorokban ülő nézőket.
A nem fogyó kellékek esetén a beszerzés sokszor igen nehéz. Főleg ha a rendező valamilyen különleges, ritka tárgyhoz ragaszkodik. Korhű kellékek beszerzése végett gyakran kell látogatniuk az „ócskapiacokat” és a régiségkereskedőket. Néha igazán különleges, finom kidolgozású remekművek is színpadra kerülnek kellékként. Ilyen például egy szép ezüst markolatú sétapálca, ami közelről nézve elbűvöli az embert a szépen kidolgozott, igényes motívumaival, de a közönség soraiból ez már egyáltalán nem látszik, hiszen pár méter távolságról már nem lehet megkülönböztetni egy fényesre polírozott alumínium fogantyútól. De a kellékes elégedett ezzel, mert sikerült valami igazán szép dolgot beszereznie és színpadra vinnie. És a munkája nem volt hiábavaló, mert a színésznek, aki ezzel a kellékkel dolgozik, sokat tud segíteni az adott tárgy és az, amit közvetít az adott korból, világból. Szintén a kellékesek reszortja, az is, ha a darabban állat szerepel. Az állat beszerzése, tartása, vagy kölcsönzése a kelléktárra hárul, legyen az akár egy kis aranyhal, vagy egy felnőtt szamár. És végül de nem utolsósorban a kellékek fontos csoportja a fegyverek. Legyen az bármilyen fegyver, a legkisebb bicskától a géppuskáig. A kellékesek dolga a fegyverek beszerzése, biztonságos tárolása, használatra való előkészítése. A legtöbb lőfegyver, amit színpadon (és filmekben) használnak, hatástalanítva van, ami azt jelenti, hogy alkalmatlanná van téve éles lőszer használatára, vagyis arra, hogy lövedék hagyja el a csövet. De előfordul olyan eset is, amikor speciális alkalmazási módozat miatt ez nem lehetséges, így a fegyver alkalmas marad éles lőszer kilövésére is. Ilyenkor előfordulhatna az is, hogy valaki éleslőszert tölt a fegyverbe. Mivel ezeket a fegyvereket mindig a kellékesek töltik meg, és nagyon ritka az olyan színész, aki a használat előtt ellenőrzi a kezébe adott fegyvert (lehet, hogy egyáltalán nem is ért hozzá), ezért minden csak a kellékesen múlik. Ezzel kapcsolatban gyakran szokták mondani a kelléktár-vezetők, hogy fél lábbal állandóan a börtönben vannak. Egyéb szempontból is folyamatosan kereszttűzben vannak, mivel minden rendező szeretné, ha az ő darabjához mindent beszereznének, amit megálmodott, bármennyibe kerüljön is, miközben a színház vezetősége azt szeretné elérni, hogy a kelléktár is a lehető legtakarékosabban bánjon az anyagi erőforrásokkal. És mindezt olyan fizetések mellet, hogy a kellékesek „rákényszerülnek”, hogy a fogyókellék keretből csípjenek le maguknak, egy-egy jobb falatot, vagy, hogy onnan szponzorálják az egyébként eléggé költséges dohányzási szenvedélyüket.
A kellékesekkel kapcsoltban már említettem a trükk-mestert, aki általában nem alkot tárat, hiszen még a legnagyobb színházakban is egyedül dolgozik. A fent leírtakon kívül az ő feladata minden olyan eszköz megépítése, amely a tőle elvárhatón kívül bármilyen más, tőle szokatlan tulajdonsággal is bír. Kezdve a gumikalapáccsal, amely megtévesztésig hasonlít az eredetire, viszont minden kockázat nélkül fejbe vágható vele bárki, a szúráskor becsúszó pengéjű késen át, a minden lépésnél villogó orrú papucsig. Ebből is látszik, hogy a trükk-mesternek nem csak a kellékekkel, de a jelmezekkel, a bútorokkal, vagy akár a díszlettel kapcsolatos feladatai is lehetnek. Az esetleges pirotechnikai efektek megtervezésében és kivitelezésében is részt vesz. De még a fodrásztárral is munkakapcsolatban van, hiszen az általuk felhasznált művért is a trükk-mester állítja elő.
A fodrászok szerepe sem elhanyagolható, hiszen nem csak a szereplők frizuráját készítik el, illetve a szükséges parókákat, álszakállakat, bajszokat helyezik fel, ők azok, akik ezeket a parókákat, szakállakat, bajszokat el is készítik. De az ő feladatuk a színésznők műszempillájának karbantartása, illetve a felhelyezésben való segédkezés, és a színpadi vérzések „megszervezésében” való részvétel. Ez nem egy egyszerű dolog, hiszen ha valaki megsérül a színpadi szerepe szerint, akkor az a legtöbbször a nézők szeme láttára kell vérzést produkálnia, úgy, hogy a felhasznált segédeszközöket a nézők ne vegyék észre, és így ne sérüljön a történéssel kapcsolatos illúzió. Szerencsés esetben a sérülést okozó eszköz, kés, kard, vagy egyéb, preparálva lehet és így viszonylag könnyen célba juttatható a vér. Ha azonban erre nincs lehetőség, akkor egy kis tálkát, benne művérrel és egy kis szivaccsal, ami a vér gyors felhordását segíti, kell a díszlet egy olyan helyén elrejteni, ahol a nézők nem láthatják, azonban a színész könnyen, észrevétlenül hozzájuthat. Ez is a fodrászok feladata. Ezen kívül, ha egy szereplőnek valamilyen testfestést kell végrehajtani a szerepéhez (néger-barnára, ázsiaira, vagy arabra sötétíteni a bőre egy részét), vagy a jelmeze kiegészítéshez, ahhoz is a fodrászok segítségét veszi igénybe. Általában a feladataik elvégzéséhez szükséges anyagok és eszközök beszerzése is az ő feladatuk. Emellett pedig a legtöbb kollégájuk, műszakiak, öltöztetők, stb. is hozzájuk fordul, ha fodrászra van szükségük és ők a legtöbbször készségesen és díjmentesen állnak is a rendelkezésükre.
A modern színháztechnika két olyan területen is komoly munkát követel meg, amelyek csak a huszadik században jutottak szerephez. Ez a két terület a világítás- és a hangtechnika.
A színpadi világításért a világosító tár felel. Nekik viszonylag hosszabb múltjuk van, hiszen már a színjátszás őskorában is szükség volt arra, hogy a színpadot, az azon szereplő színészekkel együtt, megvilágítsák valahogyan, hogy a nézők jól láthassák a játékukat, a színpadi eseményeket. Ez különösen az óta bír nagy jelentőséggel, amióta az előadások nagy részét fedett, természetes fényforrással nem rendelkező helyeken tartják (tehát több száz éve). A világításhoz a színházban is, ugyanúgy, mint az adott kor civil világában, kezdetben fáklyákat, gyertyákat, olajmécseseket, később olajlámpákat használtak. Ezek az eszközök a mai napig is a világosítók kompetenciájába tartoznak, ha színpadi szerepeltetésükre kerül sor. Az igazi áttörést a huszadik század eleje hozta meg a világítás technikájában, és így a színpadi világítás terén is. Az elektromos világítás a színpadi fénytechnikát is forradalmasította. Mostanra pedig már programvezérelt lámpák, reflektorok és egyéb világítóeszközök garmada van a színpad fölött és mellett elhelyezve, amelyek összehangolt működtetése már nagyon komoly tudás igényel. Minden előadásnak külön fénykoreográfiája van, amit a próbák alatt a fővilágosító a rendezővel együtt dolgoz ki. Erről a kidolgozott verzióról egy forgatókönyv készül, amelynek segítségével a világosítók az előadásokon a munkájukat végzik. A színpadi fényeket egy nagy, számítógéppel kombinált, vezérlőpultról irányítják. Ez viszont csak a jéghegy csúcsa, mivel, ahhoz, hogy legyen mit irányítani, a világító berendezéseket előbb fel kell szerelni a megfelelő helyre, összekötni a vezérlőrendszerrel, szükség esetén az izzókat és a fényt színező fóliákat cserélni, a meghibásodásokat javítani. A fény tár feladatai közé tartozik az, esetlegesen szerepeltetett lézerberendezések, film, dia, vagy videó vetítők, televízió és videó készülékek üzemeltetése és karbantartása is. És minden olyan más eszköz is az ő reszortjuk, ami az előadással kapcsolatos és bármi köze is van a fényhez. Ilyen lehet például a darabban szereplő zseblámpa is.
A hangosítás jóval rövidebb múltra tekint vissza. Bár az ókori színészek maszkjában állítólag volt egy hangtölcsérszerű alkatrész, amely némileg koncentrálta és erősítette a színészek hangját, de ez nem tekinthető hangosításnak. Akkoriban sokkal inkább a színházak struktúrája látta el a hangosítás szerepét, mivel úgy lettek kialakítva, hogy rendkívül jó akusztikájuk révén a legkisebb színpadi nesz is eljutott minden nézőhöz. Később, amikor sokkal rosszabb akusztikájú helyeken is játszottak színdarabokat, kizárólag a színészek hangerején múlott, hogy a közönség leghátsó soraiban is meghallják a szöveget, mivel a hang erősítésére nem állt rendelkezésre semmilyen megfelelő eszköz. Az első alkalmatosságok a XIX.-XX. század fordulóján jelentek meg (fonográf, gramofon). Ezek még nem az élőhang erősítésével járultak hozzá a színház ügyéhez, de arra alkalmasak voltak, hogy előre felvett hangokkal, hangeffektekkel színesítsék az előadásokat. A huszadik század közepére már az elektromos hangerősítés is jelentősen fejlődött, viszont mérete és használatának nehézkessége miatt még nem volt alkalmas arra, hogy direkt módon használják. De ebben az időben kezdtek megjelenni a színpadok szélén az első térmikrofonok, amelyek a színpadon elhangzottakat egy erősítőrendszeren keresztül, hangszórók segítségével felerősítve tudták a nézőtérre közvetíteni, így lehetővé téve, hogy rosszabb akusztikájú termekben is elég legyen a színésznek normál hangerővel beszélnie. Nagyjából ebben az időszakban teremtődött meg a mai értelembe vett színházi hangosító szakma is. Ez a megoldás természetesen még eléggé „bicegős” volt, mivel ezek a térmikrofonok nemcsak a beszédet, de minden egyéb zajt is összeszedtek és felerősítettek, ami néha kellemetlen volt a hallgatóság és a színészek számára is. Az elkövetkező évtizedek alatt azonban ezek a mikrofonok is és az egész hangtechnika is sokat fejlődtek. Megfelelő érzékenységű mikrofonokat fejlesztettek ki, amelyek már kifejezetten az emberi beszéd frekvencia tartományára érzékenyek és kialakultak azok a nagyon kisméretű, rádiófrekvenciás (vezeték nélküli) mikrofonok is, amelyeket ma a köznyelv csak „mickroport” néven ismer. Ezek a miniatürizált, személyes mikrofonok már lehetővé teszik a színész számár, hogy a mikrofont könnyedén magával vihesse és használhassa az előadás folyamán, és így mindig tökéletesen hallják és értsék a nézők, akár suttog, akár énekel. Ezen idő alatt új hanghordozók is fogalomba kerültek, a kazettás magnó, a CD lejátszó és sok hasonló eszköz a színházi munkában is szerepet kapott. Kezdetben az analóg elektronikus, ma már digitális hangkeverési technológia pedig lehetőséget ad rá, hogy egyetlen apró kis lemezről egy egész nagyzenekar szólaljon meg a színházban, anélkül hogy akár egyetlen zenésznek is jelen kellene lennie az előadáson. És mindezek felelősei a hangosítók. Munkájuk sokmindenben hasonlít a világosító táréra, azzal a fő különbséggel, hogy míg a világosítókhoz tartozik minden, ami fény, addig a hangosítókhoz minden, ami hang. A szükséges hangeffektek, zenék és egyebek ugyanúgy egy forgatókönyvbe vannak foglalva, mint a világosítók fényei, hogy ennek az alapján pontosan folyhasson az előadás alatt a munka. A hangtár megszámlálhatatlanul sok „zajt” tartalmaz, amiket egy-egy előadáshoz kiválogatnak és egy külön hordozóra másolnak a rendező igényei szerint. Ha valami olyasmire van igény, amit a meglévő anyag nem tartalmaz, akkor azt ők maguk veszik fel valamilyen forrásból a stúdióban, de ha más lehetőség nincs, akkor stúdión kívül a való életben. A hangosítóknak a legtöbb munkát mindig a zenés darabok adják. Ilyenkor sok színész, énekes, esetleg a zenekar, vagy egyes hangszerek hangosítását kell összeszervezniük. Ha a zenét nem élőben játsszák, hanem felvételről akkor annak az időben való indítása és leállítása is a hangosító feladata. Mindeközben pedig egyszerre több szereplő mikrofonjaira is figyelniük kell, hogy azok a kellő időben és kellő hangerővel szólaljanak meg, hogy se a zene ne nyomja el az éneket, sem az ének a zenét. Meg kell, hogy mondjuk őszintén, az utóbbi célt, nem mindig sikerül maradéktalanul teljesíteni, de ez talán nem csak a hangosítók hibája…
A hangosítók felelőssége az ilyen jellegű előadások előtt a mickroportok műszaki ellenőrzése, a színészekre való felhelyezése és annak a színész által való kipróbálásában való közreműködés is. Ezek a kis apróságok néha érdekes helyzeteket is hozhatnak, hiszen általában az előadás teljes tartama alatt viselik a színészek és kis sem kapcsolják őket, maximum a szünet idejére, nehogy a visszakapcsolásról megfeledkezzenek. Tehát folyamatosan üzemben vannak és csak a hangosítón múlik, aki az előadáson a keverőpultnál ül, hogy mikor melyik mickroport által közvetített hangokat teszi hallhatóvá a nézők számára, azzal, hogy az arról érkező jeleket is hozzákeveri az összhangzáshoz. Állítólag egy zenés előadáson megtörtént, hogy egy duetthez kellett volna érkeznie a két színésznek, azonban csak a férfi érkezett időben a színpadra. Az előadás nem állhatott le, ezért bement egyedül a színre és elkezdte a dalt. A hangosító viszont az adott jelenet forgatókönyve szerint mindkét színész mikrofonját hozzáadta az összhangzáshoz. A nézők kisvártatva hallhatták, amint a színésznő sietve exkuzálta magát az ügyelő előtt, hogy: „Jól van, na, pisilni voltam.”. Bár a hangosító rutinszerűen járt el, és a színésznő késéséről sem tehetett, a blamázs őt érintette leginkább.
Végül de nem utolsó sorban meg kell említenem az ügyelőket. Bár az ügyelő-tár kifejezést nem igazán szokás használni, ők is hasonló részei a színháznak, mint a fent említett tárak. Az ő feladatuk a többi tár munkájának az előadások és próbák alatti összehangolása. Ők a színház (nem zenei) karmesterei. Feladatuk a színpadi munka nyomon követése egészen attól, hogy a színészek időben beérkezzenek a színházba a próba, vagy előadás kezdése előtt, egészen addig, míg legördül az előadás végén a függöny, vagy véget ér a próba. Ellenőriz, figyelmeztet, sürget mindenkit, akinek dolga, jelenése van. Kezeli a függönyt, vasfüggönyt és a forgószínpadot. Kapcsolatot tart a tárakkal, a színészekkel, a rendezővel és a színház vezetőségével. Amolyan színpadi koordinátor. Az ügyelő precizitásán múlik elsősorban az előadás zökkenőmentes lefolyása. Nagyobb, munkaigényesebb daraboknál nem is egy, hanem két ügyelő dolgozik egyszerre, összehangoltan. A munkahelyük az oldalszínpadon a színpadi bejáratnál, található ügyelőpult, ahonnan elérhetik a belső hívórendszert, házi telefonvonalon bármelyik tárat, működtetni tudják a forgószínpadot, a függönyt és a vasfüggönyt. Az ügyelőpult része jó néhány monitor is, amin keresztül a színpadi összképet (az előadást vagy a próbát), illetve a színpad távolabbi, vagy be nem látható részleteit tudják figyelemmel kísérni. Az ügyelő feladata a színpadi veszélyhelyzetek megelőzése és elhárítása is. A felépített díszlet biztonságosságát is az ügyelő ellenőrzi, amikor előadás előtt bejárja a színpadot. És ha mégis történik valami, akkor neki kell jelentést írnia róla.
Nos ennyi minden kell a háttérben ahhoz, hogy amikor a néző este beül egy előadásra, akkor hozzávetőlegesen azt a színházi élményt kapja, amire vágyik.
