Létezik valaki, aki annyira összenőtt a rendező személyével, hogy nem lehet máshol, csak itt beszélni róla. Ő a rendező-asszisztens. Mondhatni a rendező „másik balkeze”. Minimum egy dukál minden produkcióhoz, de nem ritkább, hogy nagyobb stáb esetén kettő is van belőle. Az asszisztens feladata, hogy mindent számon tartson a rendező helyett, intézze a papírmunkát és az adminisztráció oroszlánrészét, időpontokat egyeztessen, segítsen a próbák folyamán, ha kell, helyettesítse is a rendezőt. Létezik egy színházi mondás, miszerint ha egy szereplő kiesik egy előadásból, valamilyen okból, akkor az asszisztens az első, aki a beugrásra szóba jöhet. Hiszen ő az, aki a legjobban ismeri az egész darabot, annak minden részletével, minden szereplő szövegével együtt. Valójában ennek több akadálya is van/lehet, hiszen férfi asszisztens nem ugorhat be női szerepbe, és persze egy főszerepet sem lehet olyanra bízni, akinek nincs színészi végzettsége és gyakorlata, bármennyire is jól ismeri a darabot és a szöveget. Ezzel együtt magam is részt vettem olyan előadásban, ahol a darab mindkét asszisztense beállt a díszletmozgató statiszták közé és sokszor tíz előadáson keresztül tologatta a nehéz díszletelemeket, a verejtékével is szolgálva az előadás sikerét. És milyen furcsa is a véletlen, az egyik előadáson ezek közül, olyan előre nem látható meghibásodás történt a díszletben, amit csak azért sikerült minden különösebb gond nélkül kijavítani, mert az asszisztens pontosan tudta, hogy a jelenet mely részében, hogyan lehet a díszletek mozgatását átkomponálni, és így meg tudta szervezni a menet közbeni gyorsjavítást. Ezzel sikeresen elhárította a felmerült balesetveszélyt, és az előadás is végig tudott menni fennakadás nélkül. Ez az illető Acél András barátom volt, aki nem mellékesen egy nagyon sokoldalú színházi szakember. Egy nyáreleji délutánon rá tudtam venni, hogy bokros teendői közepette leüljön velem és egy kávé mellett, meséljen arról, hogy milyen is asszisztensnek lenni.
- Szerinted milyen adottságok kellenek ahhoz, hogy valaki jó asszisztens legyen? Úgy gondolom, hogy nálad jobb helyre nem is igen fordulhatnék ezzel a kérdéssel, hiszen mindenki elismeri, hogy te jó asszisztens vagy, illetve voltál.
- Én hangsúlyoznám a „voltam”-ot…
- Rendben, ezen nem fogunk összeveszni. De ha már így utaltál rá, miszerint ma már inkább titkárként, illetve főtitkárként dolgozol, szeretném, ha erről is mesélnél nekem, hiszen a két „szakma” sokmindenben rokon.
- Én azt hiszem, hogy a legfontosabb mindenféle színházi munkánál, én voltam ügyelő, asszisztens, játékmester, minden, ami belefér, de még olyan darab is volt, amiben én kellékeztem, a színházi ügynek a feltétel nélküli kiszolgálni akarása. A legnehezebb ebben a dologban az, hogy el kell tudni, helyezni magadat egy rangsorban. Még akkor is, ha jobban énekelsz, mint a primadonna, tehetségesebb rendezőnek érzed magadat, mint a darab rendezője. De ha közben kellékes vagy, akkor az a fontos, hogy a kellék legyen a helyén, és a primadonna, amikor hátranyúl és ott egy kávéscsészének kell lennie, akkor ne egy borosüvegre akadjon. Hihetetlen alázat kell ehhez a dologhoz. A másik egyfajta empátia. Borzasztóan jól kell tudni, bánni az emberekkel. Ügyelőként az ember közvetlen kapcsolatban van a színészekkel. Én operai ügyelő voltam elsősorban, és egy operaénekes nem úgy megy be a színpadra, ahogyan egy prózai, vagy egy musical színész, hogy tudja, mikor kell belépnie… Az operaénekest te, mint ügyelő küldöd. Ott van a kezedben a kotta, bele van írva hangra pontosan, hogy mikor kell a szereplőnek elindulnia, és szinte belököd a színpadra. Mindezt úgy, hogy még véletlenül se legyen bántó a magatartásod. És ez vonatkozik a színpadon kisegítő munkát végző asszisztensre ugyanúgy, mint a színházi titkárokra. Én világ életemben „állatszelídítőnek” éreztem emiatt magamat.
- Mennyire más az Operettszínházban és az Operában dolgozni? Mennyire más színház az Operett, mint az Opera?
- Ha arra gondolsz, hogy az egyikben „őrültebbek” a művészek, mint a másikban, akkor ez stimmel. – mondja mosolyogva.
- Én inkább színháztechnikai szempontból gondoltam. – fordítom komolyabbra kérdésemet.
- Színháztechnikai szempontból nagyon más. Illetve nem is annyira… Jó kérdés tényleg, mert nem tudom így hirtelen a választ. Hangulatában nagyon más ez a két társulat. Az Operettben nem az a fajta operai gőg van meg, hogy „mi mindenek fölött állunk, mert mi vagyunk az operaénekesek, akkor is, ha csak hamisan tudunk énekelni és keresztülesünk a saját lábunkon”. Az operettben egyfajta könnyedség, bohémság uralkodik. Ez természetesen nagyon nagy általánosítás, amit most mondok. Mert ha egyenként nézzük, legalább ugyanolyan „nagy” művészek vannak mindkét helyen. Ugyanakkor az őket körülvevő „személyzettel” való kapcsolatban az Operett művészei sokkal közvetlenebb viszonyt alakítottak ki. „Buta” példákat fogok mondani, hogy lásd a különbséget a két társaság között. Előre kell bocsátanom, hogy minden szoktatás kérdése. Egy vidéki színész számára nem probléma, hogy aznap van egy főpróbája délelőtt, amikor este főszerepet énekel egy előadásban. Ugyanígy az Operettszínházi művész számára sem gond ez. Vígan elénekli a primadonna is délelőtt egy darab főszerepét, amikor este egy másik főszerepben lép színpadra. Na az operistát próbáld meg ugyanerre rávenni… Este énekel három mondatot egy darabban, de akkor ő már délelőtt nem jön próbára, mert ő skálázik, meg beénekel. A dolog csak arról szól, hogy mire szoktatják rá az embereket. Tény, hogy az operistákkal ilyen szempontból sokkal nehezebb. Kevésbé mobilak, mint például az Operettszínháziak. Technikailag pedig a színház adottságai jelentik a különbséget. Egy ideig nagy „cucc” volt az Operában dolgozni, amikor azt felújították, mert a színpadtechnika egyedülálló volt. Most az Operettszínház van hasonló helyzetben.
- És más színházakhoz képest ez a két színház miben különbözik?
- Én dolgoztam ugyan más színházakban is, de erre akkor nem figyeltem. Nekem a két fő állomáshelyem az Operett és az Opera. Talán annyi a különbség, hogy ennek a két színháznak picit mások az igényei minden szempontból, hiszen zenés színházak. Más dimenziói lesznek például egy színpadnak attól, hogy a nézőtértől egy nagyjából öt méteres zenekari-árok választja el.
- Ettől a témától kicsit eltérve megkérdezem, hogy véleményed szerint a mai magyar színházi életnek mik a legnagyobb hibái, buktatói?
- Elég keveset tudok más színházakba járni. A hírek persze hozzám is eljutnak, de én azért inkább maradnék a saját kaptafámnál és a zenés színházakról beszélek csak. Ezekben a legnagyobb gond az álmodernkedés. Nagyon furcsa kifejezést használok; aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul. Nem akarok neveket mondani, mert itt, most ez kellemetlen lenne, de az a baj, hogy vannak emberek, akik értenek bizonyos szegmenséhez a színháznak, de ha látnak valami mást, azt hiszik, hogy azt is gond nélkül meg tudják csinálni. Álaktualizálás. Én mindig is gyűlöltem az aktualizálást, mindig gyűlöltem a magyarítást. Imádtam Gothárnak a Koldusoperáját, hiszen benne voltam én is. Ugyanakkor utáltam, hogy a Tigris Braunt Barna úrnak kellett nevezni. Ezek nem kellenek. Amikor azt mondják, hogy: „Jaj de jól áttettem a darabot, a nemtudomén melyik korból, a mittudomén melyik korba.”. Mitől lesz az jobb? Miért nem hiszünk a szerzőnek? Én kicsit konzervatívabb vagyok az átlagnál, de azért nem hiszem azt, hogy egy darab csak akkor jó, ha szó szerint az eredeti változatban adják elő, de azt gondolom, hogy hinni kell a szerzőnek. Most láttam Miskolcon egy Csókos asszonyt. Egy fiatal, főiskolás rendező követte el… a darab ellen. Hihetetlen, hogy rendezői elemeket ismer, amit Kerényi és Szinetár tanítványként volt honnan megtanulnia. Ismer paneleket, amiket egymásmellé rak, mert az úgy olyan jól néz ki, de a darab értelmetlen. Ki kellene írni a szövegkiíróra, hogy miről szól a mű. Operett arról szól, amiről szól. Az opera is. A színdarabok nagy részében elég kevés az áthallás. Most természetesen nem arról beszélek, hogy egy Shakespeare drámában milyen hihetetlen politikai áthallások vannak. De amiben nincs, abba nem kellene beleerőltetni. Ez a hihetetlen acsarkodás, mi mostanra a politikai életből rányomta a bélyegét a színházra, ez a legnagyobb buktató.
- Utolsó előtti kérdésem az lenne, hogy a Te megfigyeléseid szerint ma a magyar színházakban értékelik-e kellően a sokoldalú tehetségeket?
- Nem. Azért nem, mert a közönség ízlését egyre inkább a média diktálja. Ha valaki a média által felkapott személy, akkor meg lehet tölteni vele a nézőteret, akkor is, ha közel sem olyan tehetséges. Ugyanakkor egy rendkívül tehetséges emberrel sem lehet sikerdarabot csinálni, ha a kellő ismertség hiányzik hozzá. Akármilyen zseniális és sokoldalú vagy, az kevés. Ahhoz, hogy ma „működjél”, ahhoz sajnos a Barátokköztben kell játszanod, vagy beköltözni a Valóvilág villájába. Ez van.
- Végezetül azt szeretném megkérdezni, hogy mi motiválja a beszélgetésünk kezdetén már említett művészeti titkárokat, akik szerintem az egyik legnehezebb munkát végzik a színházakban úgy, hogy közben a legkevesebb reflektorfényt és elismerést is csak ritkán kapják meg?
- Ugyanaz, amiről a legelején beszéltünk. Egyfajta színházi fanatizmus. Az, hogy szeretnek emberekkel foglalkozni. Ez egy borzasztóan izgalmas feladatkör. Egyetlenegy döntésedtől nagyon sok minden függ. Normális helyen egy művészeti titkár, különösen a főtitkár, komoly döntési helyzetben van. Hangsúlyoznám azt, hogy „normális” helyen. Hihetetlen felelősség van rajta. Éppen az igazgatómmal beszélgettem erről az elmúlt napokban. Azt mondta, hogy a művészeti titkár tulajdonképpen egy defenzív szakma. Neki az a dolga, hogy elhárítsa az esetleges nehézségeket, problémákat. Ehhez is kell egy nagy adag alázat. Hiszen meggebedsz azért, hogy a színészt egyeztesd, hogy megbeszéld vele, hogy mit csináljon. Körbe kell rajongani, mert nem akar próbára jönni. Mondogatni neki, hogy: „nekünk erre szükségünk van. Tudom, hogy ezt Te már ezerszer játszottad, de tudod a partnernek is kell a próba.”. Mert ez a kedvenc mondatuk egyébként, hogy: „Én minek próbáljak? Én már tudom.”. Mire a színész fölfogja, hogy ez egy „társasjáték”, addigra azért lemegy a nap. És ha végül valamit mégis elrontasz az egyeztetésnél, akkor téged küldenek el nagyon… És mindezek után nagyon kell tudni, örülni annak, hogy nekik ott a színpadon sikerük van.
Nos valami ilyesmi háttérembernek lenni, akár a rendező mellett, akár hasonló módon a színházigazgató mellett.
