Gondolat, ébresztő!

  A színpadi jelmezviselés ugyanúgy az ógörög színházakra vezethető vissza, mint a díszlet, és egyéb szempontból is a díszlet „testvérének” tekinthető. Az ókor görög színészeinek fehér tunikája, magasított talpú fapapucsa és kétféle arc megjelenítésére szolgáló óriás maszkja mára átadta helyét az ezernyi függelékből, meghökkentő formákból, vagy éppen a csupasz emberi testre festett ábrákból álló jelmezeknek.
  A jelmez szerepe a kezdetekben, és utána még nagyon hosszú ideid, az volt, hogy a szereplő társadalmi helyzetét, foglalkozását, esetleg pillanatnyi hangulatát mutassák meg a nézők számára, így feleslegessé téve a hosszabb magyarázatokat a szereplővel kapcsolatban. Ennek megfelelően kezdetben nagyon kevés elemet tartalmazott, különösen a férfi szereplők esetén. Egy díszesebb, vagy éppen szakadtabb köpeny, tollas-forgós, vagy zsíros, szakadt kalap jól mutatja a viselője gazdasági, és ezzel szinkronban társadalmi helyzetét. Természetesen ugyanez igaz a színésznők ruházatára is, annyi különbséggel, hogy náluk általában nem elég egy-egy kiegészítő megfelelő alkalmazása, mivel egy női ruha teljes egészében van díszesre, vagy éppen nagyon is egyszerűre elkészítve. Míg a férfi színész a középkorban egyszerű köznapi viseletére vette fel a szerepe szerinti megfelelő kiegészítőket. A színésznők már akkor is „egész” ruhákat viseltek színpadi jelmezként.
  Ahogy a történelem kereke forgott előre, és a színpadi szerzők a régi korokhoz nyúltak vissza témáért, már arra is használták a jelmezt, hogy azzal is a történetnek megfelelő kor hangulatát keltsék, és a nézőket is eligazítsák a történelmi távlatokban. Minél többet tudtak meg a történészek a letűnt korok civilizációiról, annál összetettebbek lettek a történelmi darabok jelmezei. Később a tudomány és a szerzők figyelme a múlt mellett egyre többször fordult a jövő felé is. Ezzel a fordulattal nagy lehetőséget kapott a jelmez szakág, hiszen olyan jelmezeket kellett megkreálni, amelyekhez néhány általános tudományos elven kívül semmilyen más kapaszkodó sem állt rendelkezésre. A jelmeztervezők olyan fokú művészi szabadsághoz jutottak, amit az előző korokban sohasem tapasztalhattak. Később (és a mai napig is) éppen ez a nagyfokú szabadság az, ami a jelmeztervezés területén a valóságtól és néha a színpadra állítandó művektől való elszakadást is eredményezte.
  A modernizálás, aktualizálás más fejezetben már említett, „divatja” hozza magával azt, hogy egy ókori görög darab főhőse, például motoros bőrruhában és bukósisakban érkezik meg a Maratoni csatából… És az ehhez hasonló egyéb anakronizmusokat.
  Sokszor láttam különböző darabok elsősorban női, agyoncsicsázott, részletesen díszített jelmezeit, amiken még a gomblyukak is díszesen körül voltak hímezve, miközben mindenki tisztában van vele, hogy egy szabvány felépítésű színházteremben még az első sorból is csak a legjobb szeműek látják ezt. Minden tervező tudja ezt, és azt is, hogy ezért egy-egy jelmez főbb, nagyobb alkotóelemeinek megfelelő megformálásával kell a kívánt kompozíciós hatást elérniük. De ezt gyakran figyelmen kívül hagyják. Ezért nem ritkák a részleteikben agyondíszített, összességében mégis jellegtelen jelmezek. Mi sem természetesebb annál, hogy a jelmezek előállítási költsége is egyre magasabb. A speciális alapanyagokat és/vagy különleges technológiákat igénylő jelmezek ára vetekedhet a legmárkásabb, legdrágább divatcégek kollekcióinak árával. És ezek a drága jelmezek, ugyanúgy, mint minden más jelmez is, ki vannak téve a színpadi díszlet, illetve a színpadi játék károsító hatásainak. Nagyon konszolidált előadásnak és egyszerű díszletnek kell lennie annak, amiben a jelmez képes 50-100 előadást különösebb sérülések nélkül átvészelni. Ugyanakkor a megkíméltebb, még használható állapotban lévő jelmezek a legtöbb színházban egész raktárakat töltenek meg. Gazdasági szempontból kívánatos, és a színházak vezetősége is szorgalmazza, hogy a jelmeztervezők, ezekre a raktárkészletekre támaszkodjanak, amikor egy-egy új darab jelmezeit tervezik. Ez azonban általában eléggé nehezen valósul meg, mivel az adott tervező ilyenkor úgy érzi, hogy megfosztják a művészi szabadságától. Nem alkothat, találhat ki drága anyagokból, költségesen előállítható, különleges ruhadarabokat. Megjegyzem pedig, hogy ha a raktárkészletből tervez, semmivel sem kap kevesebb honoráriumot, mintha százezreket költenek el a saját elképzeléseinek megvalósítására a színház anyagi forrásaiból.
  A jelmeztervező, mint bármely másik tagja a rendező csapatának, a rendező elképzeléseit hivatott megvalósítani. A rendezőknek jobbára arról is vannak elképzelései, hogy a darab szereplői milyen ruházatban jelennek meg az előadáson. Ezt az elképzelését természetesen előre meg is szokta osztani a jelmeztervezővel, hogy ennek az alapján foghasson hozzá a jelmezek megtervezéséhez. A tervező ezzel együtt is, kisebb-nagyobb mértékben személyes alkotói szabadsággal is rendelkezik. A probléma akkor van, amikor a tervezőnek valamiért egészen más egyéni koncepciója van az adott darab jelmezeivel kapcsolatban, mint a rendezőnek. Magam voltam szemtanúja és szenvedőalanya is annak, amikor egy fiatal tervezőnő (ez mondanom sem kell, elsősorban női szakma), egy történelmi darab kapcsán arra a következtetésre jutott, hogy egy eldugott kis városka többnyire földműveléssel és állattartással foglalkozó lakossága, beleértve a vezetőiket is, mindenképpen látványosan koszos, szakadt, szürke és jellegtelen ruhákat hordhattak csak. És ez csak egy eset volt a sok közül, amikor a művészi szabadság félreértelmezése a logika, az ésszerű gondolkodás szinte teljes mellőzéséhez vezetett.
  Jelmeztervező általában olyan emberből lesz, aki a ruhaiparral, illetve a képzőművészettel kapcsolatos felsőfokú végzettséggel rendelkezik. Ez magával vonja azt is, hogy az illető valamilyen szinten kellett, hogy tanuljon divattörténetet, vagy azzal határos egyéb ismeretanyagot, amely a különböző korok és népek öltözködésének mindenkori jellegzetességeit taglalja. Úgy vettem észre, hogy ez arra sarkalja a tervezők egy részét, hogy amikor egy feladatot megkapnak, ne nézzenek utána pontosabban az adott témának, hanem emlékezetből, vagy éppen megérzésből fogjanak munkához. És ezt teszik olyan esetekben is, amikor pedig az adott darab jellege a teljes történeti hűséget követelné meg a jelmezek terén is. Természetesen ellenpéldám is van, de azt kell, hogy mondjam, az a ritkább.
  A jelmez megtervezése és elkészítése csak egy folyamat eleje, ami aztán a mindennapi használatban csúcsosodik ki. Ennek az alkalmazásnak a legfontosabb sarokkövei az öltöztetők. Ők azok, akik rendben tartják, előkészítik, ráadják a színészre, majd leszedik róluk, tisztán tartják a jelmezeket. Ők felelnek a jelmezekért, a kisebb javításokat is nekik kell elvégezni. És szintén ők azok, akik szenvednek a rosszul megtervezett, vagy alkalmatlan anyagokból elkészített jelmezek garmadájával. És a színészek részéről is rajtuk csattan az ostor, ha nincsenek megelégedve a jelmezükkel. A legritkább eset az, hogy egy színész a jelmeztervezőhöz fordul az elégedetlenségével, és ennek több oka is van. Sokkal általánosabb az, hogy a mindig jelenlévő és kissé alárendelt pozíciójú öltöztetőkre zúdul az elégedetlenség. Ezek az öltöztetők elsősorban olyan nők, akik a szabás-varrást tanulták, mint szakmát, vagy autodidakta módon tettek szert ilyen irányú gyakorlatra. De azért előfordulnak férfiak is ebben a szakmában. Minden esetre eléggé unikumnak számítanak ahhoz, hogy a könnyen, mindenki által ismert személyiségeivé váljanak a színházi világnak. Az egyik ilyen személyiség a Vígszínházban dolgozó Kalocsai Béla volt, aki férfi létére jól varrt, ügyesen szabott, szinte bármit képes volt elkészíteni. Emellett Táskákat javított és olyan technikai segédeszközöket tervezett és készített, amelyekkel a saját maga és munkatársai dolgát is megkönnyítette.
  Az öltöztetők sok szempontból olyanok, mint a díszítők. Miközben a jelmezekkel, elkészültük után, ők dolgoznak a legtöbbet, a tervezéskor és a kivitelezéskor senki sem kérdezi meg őket, nem kérik ki a véleményüket. Pedig sok olyan mindennapi, praktikus szempont van, amiről ők sohasem feledkeznek meg, míg a tervezők sokszor nem tartják szem előtt őket. Leginkább a jelmezek tisztíthatósága az, amivel gondok adódnak. A darabok a bemutatás utáni néhány hónapban eléggé sűrűn kerülnek előadásra, általában két-három naponként. Mivel a legtöbb színháznak van mosodája, a jelmezek azon részét, amelyek normál módon tisztíthatóak, ott mossák ki és így, akár egy napon belül újra tisztán, használható állapotban vannak. Viszont ha olyan anyagot tartalmaz a jelmez, ami csak speciálisan, vegytisztítással tisztítható, akkor azt egy tisztítóba kell elszállítani, majd esetleg több napos várakozási idő után vissza a színházba. És ez lehet, hogy nem fér bele a műsorrendben lévő előadások időpontjába. Ha ez párosul a szereplők testfestésével, amire már volt példa konkrét előadásban, akkor szinte kikerülhetetlen az, hogy minden előadás után tisztítani kelljen a ruhát. Abban az esetben, ami szintén nem ritka a színházban, amikor két előadás is van egy napon, ugyanabból a darabból, semmiképpen sem megoldható a tisztítás. Tehát az ilyen daraboknál az érintett jelmezekből dupla mennyiségnek kell rendelkezésre állnia. Ezek azok a momentumok, amikre gyakran senki sem gondol, sem a jelmeztervező, sem a rendező, vagy annak az asszisztensen, de még az öltöztető tárak vezetői sem mindig. Az, akinek ez rögtön beugrik, az egyszerű öltöztető, pedig nincs megkérdezve a dolgokról.
  Az öltöztetők sem szerencsésebbek, mint például a díszítők, ők is eléggé csekély fizetésért dolgoznak, de ennek ellenére legtöbbször lelkiismeretes munkát végeznek és ezért a színészek hálásak nekik, és többségüket kedvelik is. Viszont ha hibáznak, vagy hanyagul végzik a munkájukat, akkor megkeseríthetik a színészek hangulatát. Szemtanúja voltam egy alkalommal, hogy az egyébként rendkívül higgadt és visszafogott modorú Hegedűs D. Géza, aki Az „Ahogy tetszik” című Shakespeare műben a királyt alakította, kezében a jelmeze nadrágjával kilépett az öltözőjéből és magából kikelve ordított az öltöztetővel, amiért a legutóbbi előadás óta az nem volt sem kimosva, sem kivasalva. Kérdőre vonta, joggal, hogy a foltos és gyűrött nadrágban, ami a jelmeznek egy jól látható darabja volt, hogyan fog ő gazdag, jómódban élő királyt alakítani…
  És még egy érdekesség, ami valószínűleg sokakat meg fog lepni. A színpadi meztelenség, nem egyenlő a jelmeztelenséggel. Tehát ha egy színész, vagy színésznő meztelenül jelenik meg a színpadon, közel sem biztos, hogy jelmez szempontból is meztelen. Ha csak a legkisebb ruházati kiegészítő is van rajta, cipő, papucs, sál, csokornyakkendő, vagy fejék, az mind a jelmezt képviseli. És ha valóban semmi sincs rajta, az öltöztetőknek akkor is ad munkát, hiszen aki a színpadon meztelen, nem szeret, nem akar az maradni akkor is, amikor a színpadot elhagyja. Ezért az öltöztetőknek minimum egy fürdőköpennyel és egy pár papuccsal kell várnia a díszlet mögött, hogy gyorsan felöltöztesse.