Most akkor lássuk, hogy egy valóban színháznak épülő épületet milyen alapelvek alapján kell(ene) megépíteni!
Ha szakácskönyv stílusban akarnék fogalmazni, azt mondanám: végy egy színháztermet (szinpad+nézőtér) és építs köré egy lehetőleg impozáns épületet. Az igazság valahol valóban közel áll ehhez. Egy színházépület lelke mindenképpen a színházterem. Méghozzá a jól megépített színházterem! Ehhez csatlakoznak azok a dolgok, amelyek a közönség kiszolgálását hivatottak ellátni; az előcsarnok, a ruhatárak, a mosdók, a lépcsőházak, a büfék, jegypénztár. Ezeket a nézőtérrel együtt, közönségforgalmi területnek szokás nevezni. Ez egy nagyobb színház esetén nem teszi ki a teljes belső tér felét sem. Ennél jóval nagyobb és összetettebb a nézők elől elzárt, „üzemi terület”. Ha minden, a színházat kiszolgáló részleg azonos épületben van a színházzal, ami szinte példa nélküli, akkor ezek a következők; öltözők, mosdók, irodák, stúdiók, fodrászat, mosoda, jelmez-, díszlet-, bútor-, kellék-, műszaki- és egyéb raktárak, varroda, telefonközpont, személyzeti porta, lakatos-, asztalos-, kárpitos-, díszlet műhelyek, zenekari-, tánc- és egyéb próbatermek, személyzeti pénztár, művésztársalgó, büfé, lépcsőházak, liftek, diszpécserközpont. Ahhoz, hogy mindez elférjen egy épületben, meglehetősen nagy épületre van szükség és még úgy is elég szűkösen férnek csak el a dolgok. A legtöbb színházban a műhelyek nagy része nem a színház épületében található, hanem melléképületben, vagy egyéb, a közelben lévő épületben (lásd pl.: Vígszínház, Operaház). Ennek az is az oka, hogy a nagyobb műhelyek munkája meglehetősen nagy zajjal jár, ami az épületben folyó egyéb munkát zavarná. Nagy gondot okoz még a díszletek és a sok bútor tárolása is, mivel még a meglehetősen nagy díszletraktárakat is hamar kinövik az intézmények. Így a díszletek megfelelő tárolása majdnem minden színházban napi gondokat okoz. De azt hiszem jobb, ha sorban megyünk. A közönségforgalmi részt nem taglalom, gondolom a kedves olvasók nagy része volt már színházban legalább egyszer életében, így látta az a saját szemeivel. Az üzemei területek rejtelmeivel már jóval kevesebben vannak tisztában. Amint belépünk a művészbejárón először is a portával, találjuk szembe magunkat. Gondolhatnánk, hogy ez a legegyszerűbb, elég egy kis lyuk, ahová beültetünk egy nyugdíjast, hogy figyelje a be és kijövőket. Persze ma már ez nem így megy, különösen egy színházi portán. Először is az épület össze helységének és kapuinak a kulcsát őrzik itt a nap 24 órájában. Ezen kívül fontos az is, hogy ha valakihez látogató érkezik az is a portán keresztül jön és általában a portáson keresztül keresi az illetőt. Még a régi Madách színházban kerestem egy felelős személyt, aki elvileg számított is rám, azonban az akkori portán az akkori portás több mint egy óra alatt is képtelen volt előkeríteni az illetőt, pedig az az épületben tartózkodott. Normál körülmények között a portásnak erre a célra rendelkezésre áll egy, esetleg két telefonvonal, és egy alállomás, amely a belső hívórendszerre van csatlakoztatva. Természetesen ezzel a felszereltséggel sem garantált, hogy mindig, mindenkit el tud érni, de az esélyek azért számottevőek. Ezen kívül a portások és éjszakai portások kényelmének a szolgálatába egy étkezőasztal, hűtőgép és kézmosási lehetőség sem árt, ha rendelkezésre áll, hogy ne kelljen percenként elhagyni a munkahelyét, ha valamire szüksége van.
Beljebb haladva az öltözőkhöz jutunk. Nagyobb színházakban ezek több emeletet is kitesznek. Általában kettőtől hat személyes verziói vannak, a legkülönbözőbb alapterülettel és felszereltséggel. A színvonalasabb öltözőkhöz már külön mosdó és zuhanyzó, új Nemzeti Színházunkban már WC is jár. Az öltöző az egyik legfontosabb hely a színészek számára, hisz a színpad után rögtön ez az a hely, ahol a legtöbb időt töltik a színházon belül. Ezért is elfogadott, bevett szokás az, hogy az öltözőkben valamilyen fekvő alkalmatosság is található, mivel a színészek néha a két próba, vagy a próba és az előadás közötti szünetben itt pihennek egy kicsit. Ehhez képest nem minden színház tervezésekor, átépítésekor, felújításakor veszik ezt figyelembe az öltözők kialakításánál. Talán van, aki úgy gondolja, hogy öltözőnek elég egy akkora hely is, mint a ruházati boltok próbafülkéje, hiszen ott rengetegen szoktak sikeresen átöltözni, tehát akkor bevált. Már említettem a Tivoli színház alig 2-3 négyzetméteres kétszemélyes öltözőjét, de ott a hely szűkösségére és a kényszerhelyzetre joggal lehet hivatkozni. Azonban például az Új Színház (régebben Parisiana mulató) kétszemélyes, összesen négy négyzetméteres hasznos területű öltözője, amihez közvetlenül egy szinte pontosan ugyanakkora zuhanyzó-mosdó kapcsolódik, már erősen érhetetlen kialakítású. Hiszen az egy darab zuhanyzó és a mosdókagyló jóval kisebb helyen is kényelmesen elfért volna és akkor az öltöző hasznos területe máris elfogadható méretűre növekedhetett volna. Ám amikor az épület felújítása történt, ez a paradox helyzet nem szúrta az illetékes színházi szakember szemét és könnyedén rábólintott a tervre, amiben ez a megoldás szerepelt. Szintén helyhiánnyal küzdenek azok a színészek, akik a Vidámszínpad öltözőibe kényszerülnek. A maximum két négyzetméter per fő elrendezés itt is igaz, De még azzal is bonyolódik a helyzet, hogy a jelmezek egy részét is az öltözőkben kénytelenek tárolni, így még tovább szűkítve az egyébként is kevés helyet. És persze az sem mellékes, hogy egy eredendően elfogadható méretű és adottságú öltözőben hány személynek kell ténylegesen öltöznie és előkészülnie a színpadra lépéshez. Hiszen nem ritka, hogy az öltöző kapacitásához képest, akár kétszeres létszám kényszerül egy-egy öltözőbe (természetesen nem annyira a vezető művészekből, mint a statisztériából).
A színpadi bejáratok közelében található általában a kellék előkészítő. Ez azért fontos, hogy a kellékek mindig időben, zökkenőmentesen kerüljenek a színpadra és a kellékes könnyen elérhető legyen. Valószínűleg ugyanez az elv vezérli azt a szokást is, hogy sok színházban a tényleges kellék raktár az előkészítőtől jelentős távolságra található (?), így egy-egy kellékigényesebb darab előtt és után a kellékek garmada kell, hogy átvándoroljon az épületen.
Hasonló elv alapján működik a műszaki személyzet elhelyezése is néhány helyen. Míg a színészek öltözői a színpad közvetlen közelében vannak, hogy könnyen elérhessék a munkaterületüket, addig a szintén ugyanott dolgozó műszaki személyzet öltöző és pihenő helysége, ehhez képest az épület legtávolabbi helyére került (pl.: Vígszínház).
Azt hiszem külön nem is kell kiemelnem, hogy az adminisztráció mennyire fontos dolog a mi szép országunkban. Ezt fényesen bizonyítja az is, hogy egy négy emeletes színház épületnek például egy teljes szintjét az ehhez szükséges irodák teszik ki. Azt persze ne gondolja senki, hogy ennyi iroda elégséges, de a többi már szétszórtan helyezkedik el az egész épületben. Szomorú, de valós tény, hogy ezek az irodák néha több odafigyelést kapnak, mint amennyit akár a színpadnak, vagy bármely más valóban fontos helynek sikerül kivívnia.
Nagyon fontos és bizonyos szempontból közismert hely, a művészbüfé (társalgó). A színészek és a színház néhány egyéb dolgozója itt töltik legszívesebben az idejüket. Próbák, előadások előtt, után és a szünetben itt eszik, iszik és él társasági életet mindenki. Annak idején, amikor a felújított Vígszínházat átadták, mindenki, színészek és egyéb dolgozók, csodájára járt a gyönyörű épületnek, benne a szép új a büfének is. Rudolf Péter elégedetten-viccesen azt mondta: „Ez igen, ez nagyon klassz. Nem is kellett volna mást építeni az egész házba, csak ilyen társalgókat. Ide bejövünk, jól érezzük magunkat, aztán hazamegyünk.” Erre én felvetettem a következő ötletet: „És akkor a nézők nem előadásokra, hanem a büfékbe váltanának jegyeket és hallgatnák a színészek beszélgetéseit.”. Egy-egy színház milyenségét elég jól le lehet mérni a büféje-társalgója alapján. A fellelhető élelmiszerek, italok ára és választéka nagyon sokat elmond a társulatról és a színház vezetőiről is. Ott, ahol fontosnak tartják a vezetők, hogy a színház mindennemű alkalmazottja otthonosan érezze magát és legalább az étkezések szempontjából ne szenvedje meg, hogy a napjának legalább a felét az otthonától távol tölti, a felelős vezetők igyekeznek mérsékelt árakat és széles választékot elérni. Ahol viszont csak a bevétel, a haszon a mindenek feletti szempont, ott ez meglátszik az árakon és a választékon is.
Jelentős területet vesznek igénybe a raktárak is. Ezek egy része előre tervezett raktárhelyiség, de elég sok a kényszerűségből, raktárként használt, eredetileg más célú helység is. Egyetlen dolog, ami közösen jellemzi őket, hogy sosincs belőlük elég. Valamint bármilyen nagyok legyenek is, előbb-utóbb mindenképpen kicsinek fognak bizonyulni. Ebből kifolyólag szinte mindig minden raktár túlzsúfolt és sok más szempontból is problematikus.
És most visszakanyarodok a színházterem felépítésére.
Egy jó színházterem kellően tágas, jól szellőző, kényelmes. Minden eredetileg beépített ülésről megfelelően látható és hallható az előadás. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy minden székről a színpad minden pontját lehet látni, vagy a színpad bármely részén elhangzó szó mindenütt egyformán hallható. De a klasszikus színháztermek megfelelően megépített színpadain vannak olyan területek, ahol az elhangzó szó, mintha csak egy szócsőbe mondanák, a terem minden részére megfelelően eljut. A megfelelően megépített színpadok előszínpadi része (proszcéneum), pedig olyan, hogy az ott jelenlévő színész bárhonnan jól látszik. Természetesen nem lehet mindig minden darabban csakis ezeken a területeken játszani, de manapság nem is divat a rendezésekben ennek a kihasználására törekedni.
Ezzel együtt sajnos a színházépítészet eme, praktikusságra törekvő stílusa mostanra nálunk háttérbe szorult. Talán így történhetett, hogy az újonnan épült Nemzeti Színház nézőterével kapcsolatban sok panasz merült fel. Pedig annak az épületnek a tervezése és megépítése alaposan elő lett készítve (?).
Az építészeti sétánk végén térjünk vissza a színház lelkére, a színpadra. A színpad mindenki számára ismerős fogalom, aki akárcsak egyszer is, járt már színházban és ott megtekintett előadást. Azonban azt is tudnunk kell, hogy a színpad nem csupán az (annyi), amit a néző lát. Egy minden igényt kielégítő színpad meglehetősen sok részből áll. A központja természetesen maga a játéktér, ahol az előadás folyik, és amit a nézők látnak a székeikben ülve. Ez is újabb részekre tagolható, mint például a már említett előszínpad (proszcéneum), forgószínpad, süllyesztők (melyeknek nagyobb része és mechanikája már az alsó színpad részét képezik), valamint a függöny és a vasfüggöny, amelyek jó pár előadásban dramaturgiai szempontból is szerephez jutnak. A játéktérhez kapcsolódik, vele azonos szinten elhelyezkedve, az oldal színpad (normális esetben a színpad mindkét oldalán) valamint a hátsószínpad. Ezek a részek alapvetően a színpadi tér egységét tekintve nem különülnek el a játéktértől, hanem elhelyezkedésük és a díszletelemek elhelyezése teszi őket önálló egységgé. Az oldalszínpadi részen található az ügyelőpult, ahonnan az egész előadást, illetve egyéb színpadi rendezvényeket irányítják.
A játéktér alatt helyezkedik el az alsószínpad, ahol elsősorban a színpadgépészeti egységek találhatók. A süllyesztőket működtető berendezések, illetve lépcsők és platformok, amelyek a színészek ki és beszállását segítik. Itt helyezkedik el a forgószínpad meghajtását és irányítását végző gépezet is, továbbá ebben a szintben van a zenekari árok, ami ugyan inkább a játéktérhez tartozik, de technikailag mégis ennek szintnek a részét képezi.
A színpad felett pedig a zsinórpadlás található. A többség által ismert, hogy ez a rendszer a különböző díszletelemek és festett (vagy festetlen) hátterek gyors mozgatását (színpadra kerülését és onnan való eltüntetését) szolgálja. De ez a terület teszi lehetővé azt is, hogy havazást, esőt, lombhullást, vagy egyéb „égi áldást” szimbolizálhassanak a színpadon. Továbbá ebben a régióban van elhelyezve a színpadi világítás egy része is.
Végül van két egység, ami ugyan technikai értelembe véve a színpadhoz tartozik, mégis a nézőtéren, illetve a nézőtérhez kapcsolódva helyezkedik el. Ezek; a fénytechnika irányító pultja (a hozzá tartozó helységgel) és a hangtechnika irányító pultja (általában szintén külön helységben). Ezek közül a hangpult gyakran részben, vagy teljesen nyitott módon van elhelyezve a színházterem hátsó részén az utolsó széksorok mögött, mivel a komolyabb hangosítást igénylő daraboknál fontos, hogy a hang-technikus ugyan azt hallja közvetlen módon, mint a nézők, így tudja a hangzást a legmegfelelőbbre beállítani.
És ezután nézzük azokat, akik ezeknek az épületeknek, színpadoknak a megépítését inspirálták.
