Gondolat, ébresztő!

 


A régi időkben, vannak akik talán még emlékeznek rá, a nagyon régi, nagyon kopott, elnyűtt nadrágokra volt szokás mondani, hogy kiseggesedett. Lévén, hogy a több éves, esetleg évtizedes viselésben az anyag lassan felvette a használójának körvonalait, különös tekintettel arra, ha az illető ülő munkát végzett, vagy egyéb okokból gyakran, hosszasan ücsörgött az adott ruhadarabban. Így aztán amikor felállt, járkált, a hátsójának körvonalai a nadrágon még mindig olybá tűntek, mintha ülne, vagy egyszerűen a szokásosnál jóval nagyobb ülepe lenne. Akin ilyen nadrágot látott az ember, arról általában azt szűrte le, hogy vagy nagyon szegényesek a körülményei, vagy nagyon igénytelen magával és a környezetével kapcsolatban.

Ma, amikor már a mesterségesen koptatott anyagú, mi több; gyárilag megszaggatott szárú farmernadrágok divatja hódit, amelyek nem ritkán készülnek direkte olyan szabással, hogy látszólag kiseggesedettek legyenek, vagy például az egyébként egészséges csontozatú viselőjük „o” lábúnak tűnjön benne, a fenti megfigyelés csak részben állhatja meg a helyét. Ugyanis ezek a divatos ruhadarabok a legtöbbször egyáltalán nem olcsóak. Tehát a viselőjük nagy valószínűleg nem is fillérekből tengeti az életét. Az, hogy akik ilyesmiket vesznek fel, akár a divat hatására, akár széles jószántukból, mennyire nevezhetőek igénytelennek (vagy legalábbis igénytelen ízlésűnek), egy szélesebb társadalmi vita keretein is túl mutatna, ezért most mellőzöm is a boncolgatását.

  Viszont létezik egy jelenség, amely az elmúlt egy-két évben harapódzott el az on-line „sajtóban” (micsoda paradoxon, hiszen ha on-line, vagyis elektronikus, akkor éppen a sajtó hibádzik, amiről pediglen a nevét kapta) ami, ha átvitt értelemben is, de a kezdő felvetésemhez kapcsolódik. Felbukkant ugyanis egy ideje egy új szokás, stílus (?), vagy nevezzük trendnek, hogy jobban tükrözzük a kor szellemét, a magukat helyenként talán újságírónak érző bloggerek, és egyéb on-line média-munkások között. Ez pediglen nem más, minthogy a cikkeikben (blogbejegyzéseikben) és különösen azok címeiben a női hátsófertályt lakonikus egyszerűséggel csak segg-nek nevezik. Tartozzon az adott testrész egy csinos, fiatal színésznőhöz, egy rémesen túlsúlyos televíziós műsorvezetőhöz, az angol királyi család valamely prominens tagjához, vagy egy csodásan kimunkált testű sportolóhoz, az nekik mindegy, segg és kész. Ez a számomra, és biztos vagyok benne, sok más ember számára is, egy nagyon bosszantó jelenség. Legutóbb már annyira felbosszantott amikor egy képregény figura seggét emlegette egy magas színvonalú szösszenet, hogy egy kommentben meg is említettem azon véleményemet, miszerint nem az a segg amiről az adott bejegyzés szól, hanem ami (aki) azt írta. Mert ha valaki áll azon a szinten magyar nyelvből, hogy egy néhány mondatos szöveget képes nagyjából értelmesen megszerkeszteni, akkor valószínűleg ismeri a segg szó néhány moderáltabb szinonimáját is {gyengébbek kedvéért: fenék, popsi, popó, ülep, hátsófertály, far, hátsó domborulat, ülőgumó (ha viccelődni akar), valag (ha vaskos, esetleg bántó modorban akar fogalmazni),stb.}. Tehát ha nem képes más szavakat (is) használni, annak főleg egy oka lehet, mégpedig az, hogy segg-fej. Valamivel árnyaltabban fogalmazva; igénytele, stílustalan, közönséges és talán sajnos még buta is. Méghozzá annyira, hogy nem érti, a saját anyanyelvének ilyen módon való „lebutítása” hosszabb távon fog igazán nagy károkat okozni. Természetesen nem neki magának, nem is az eljövendő generációk egy-egy konkrét tagjának, hanem a társadalomnak, a magyar társadalomnak, amelynek nyelvét őrizni és eredeti színeiben megtartani ő nem (illetve ő sem) tartja fontosnak.

  Végül némi humor (vagy inkább szarkazmus?), hogy oldjam a mondandómban rejlő feszültséget; Ifjabb koromban, ha valaki tüsszentéskor nem takarta el a száját, orrát valamilyen módon, akkor a társaság kórusban kiáltott, hogy „Segg oda!” (természetesen mókából). Nos ha mostanában egy on-line média, például az Index tüsszenteni találna, mindenki óvakodjon a kiabálástól... van már ott éppen elég.

Egy-két hónappal ezelőtt, többek között „cleverland” videóinak hatására, én is letöltöttem a World of Tanks nevű játékot és napi rendszerességgel játszani kezdtem. Már ledaráltam két tier-t (szintet, vagy kategóriát magyarul) az összes nemzettel, mire nagyjából érteni is kezdtem a mit és hogyan-t a játékon belül. Természetesen ehhez is sok segítséget kaptam, mit annyi más játékos is, cleverland nagyszerű videóiból. Mivel kizárólag kikapcsolódás céljából játszom (szóval nem e-sport), eleinte nem nagyon zavart, hogy mikor és hányszor vernek el egy-egy csatában. De aztán magasabb teljesítményeket elérve már kissé bosszantott, hogy a csapattársak gyakran milyen pitiáner hibákkal, logikai bukfencekkel és nagyfokú érdektelenséggel rontják el a legkomolyabb erőfeszítéseket is. Egyre gyakrabban van olyan érzésem, hogy a játékosok dandárját olyan ifjak teszik ki, akik megunták a CS-t és átjöttek a WoT-ba hepajkodni. Az talán még rendben van, hogy a játékosok 80-90 százalékának fogalma sincs a harcászati taktikákról (mint például: egységes arcvonal, támadóék, védelmi pozíció, bekerítés, stb.), hiszen nem általános, hogy mint például én, valaki hivatalból és hobbiból is tanuljon ilyesmit. De az még egy, ilyen szempontból teljesen amatőr személynek is szemet szúr, hogy a többség csak „rohangál” fel-alá, mint egy herén-rúgott kecskepásztor (by Rokker Zsoltti). Pedig egy kevés, józan paraszti logikával máris sokat fejlődhetne a játékosok, és nem a játék, színvonala.

A teljesség igénye nélkül felsorolok néhány alapvető dolgot ami a többségnek, sajnos, felfoghatatlanul bonyolult feladvány:

1. A tüzérség (angolból elkölcsönzött játékos-zsargonban: arti) igenis védelemre szorul, mert a közelharc nem éppen az erősségük. Tehát ha nem is ácsorogsz az egész küzdelem alatt közvetlenül mellettük, nem árt az egyik szemedet rajtuk tartani. És igenis nagyon ajánlott komolyan venni ha segítségért kiabálnak.

2. A sziréna, ami az ellenség benyomulását jelzi a saját bázisunkra, bizony mindenkinek szól. Elvárható, sőt mi több mondhatni kötelező, hogy ilyen esetben a legközelebb tartózkodó 1-2 játékos ( ha van még ennyi életben a csapatból) azon nyomban hátraarcot vegyen és rohanjon felszabadítani.

3. Normális esetben az indulás után ajánlott, hogy a harcjárművek arcvonalba „nyitódjanak” (természetesen alkalmazkodva a terep adottságaihoz) és ne szorosan egymás mögött vonatozzanak, mert úgy csak az ellenfelet segítik abban, hogy egyenként leszedegethesse őket anélkül, hogy más irányokba is kellene figyelnie.

4. Veszélyes és több mint unalmas, hogy a legtöbb játékos minden térképhez megtanul 1. azaz egy taktikát és azt erőlteti attól függetlenül, hogy normál csata, ütközet, támadás, vagy védelem-e az adott etap.

5. Idegesítő és szintén veszélyes az az idióta szokása egyes kreténeknek, hogy rögtön indulás után elkezdi körbelövöldözni a csapattársakat hátulról. És teszik ezt folyamatosan, még akkor is, amikor az adott csapattárs már elfoglalta a kiválasztott rejtekét, ahol az ellent be akarja várni. Ha az ember az ilyen vadbarmokra figyel (na nem azért mert attól fél, hogy direkt belövi őket, de véletlenül belefordulhat egy-egy ilyen lövésbe), akkor könnyen elszalaszthatja azt a pillanatot, amikor egy semmiből felbukkanó Pz I.C, Bt-7, vagy Luchs típusú ideggörcs megszórja rendesen, mielőtt még annyit mondhatna „hoppá”. Ha viszont csak rálegyint és nem foglalkozik vele, akkor észre sem veszi, hogy a becsapódó lövedékek már nem az idegbeteg csapattárstól jönnek, hanem az ellenség lőtte be a biztosnak hitt rejtekét.

6. Nem ártana megtanulni mindenkinek, hogy melyik térképen melyik területek nem belőhetőek a tüzérség számára és lehetőleg nem oda beszorítani az ellent és közben vadul követelni a tüzérségi támogatást. Ugyanide tartozik az a tény is, hogy a tüzérség, igazán eredményesen, leginkább álló célpontra tud hatékonyan dolgozni, tehát ha sikerült jelölni (a játékos-zsargonban: felspottolni) a célt, akkor lehetőleg ne kezdjünk vele azonnal hadakozni, mert akkor tuti, hogy intenzív cirkálásba fog kezdeni. Ha a helyzet engedi, várjunk ki 10-20 másodpercet, addig kiderül, hogy van-e tüzérségi támogatás.

7. Nehéz tankok és páncélvadászok rossz szokása, hogy ha akár csak egy kis csoport ház, vagy városrészlet van a térképen (kivéve persze a kifejezetten városi pályákat), azonnal rohannak befelé. Biztos attól félnek, hogy kint a mezőn libagumi ragad a lábukra. A házak között viszont a lassú, nagyon kevéssé fordulékony és gyakran nagyméretű harcjárművek eleve nagy hátrányban vannak a mozgékonyabb, gyorsabb és jóval kisebb könnyű- és közepes tankokkal szemben. A nehéz tank éppen csak elér a sarokig, mire a kis ideggörcs Pz I.c (vagy más, hasonló felderítő) már körberohanta az egész háztömböt és jól fenékbe billenti, aztán megint felszívódik a házak között. Arról nem is beszélve, hogy a házak folyamatos takarása miatt a tüzérségi támogatás a nulla felé konvergál. Innen üzenem, hogy maradjanak távol a házaktól és legyen türelmük kivárni amíg kijön onnan az ellen (természetesen megfelelő helyen, jól rejtve).

8. Imádni való matematika zsenik is el tudják rontani egy csapat játékát, amikor mondjuk 8-6 az élő egységek aránya a javunkra, amiből 3 saját egység vadul védekezik 5 ellenséges nehéz tankkal szemben a saját bázisunk közelében, eközben a saját egységeink, köztük nehéz tankok ott állnak az ellenséges bázistól 100-200 méterre és nem mozdulnak. Miközben jól látható, hogy egyetlen páncélvadász őrizheti csak a bázist (ha egyáltalán ott van és nem valahol egészen máshol), de ők nem mozdulnak még akkor sem amikor az ellen ledarálta a saját bázis védőit és foglalni kezd. Így egy zseniális vereséget könyvelhetünk el, ahol az egységek száma 5-3 a javunkra.

És még néhány tipikus hiba, térképekre lebontva. Hiszen, amint már fentebb jeleztem, nem lehet ugyanazt a taktikát ráhúzni minden különböző helyzetre.

Cliff

Két tipikus hiba ami itt előfordul:

1. A tagok berongyolnak a vörössel keretezett területre, ahonnan aztán nem tudnak kijönni és nem csak a mellette lévő szorosból, hanem a fejük feletti sziklaoromról is kapják a nyakukba az áldást. Inkább álljanak fel arcvonalba (természetesen fedezékben) a zölddel jelölt zóna környékén és várják ki türelemmel míg az ellen rohan be, vagy amíg fent a fennsíkon a többiek sikerrel áttörnek.

2. A vörös ikszel jelölt helyre felrohanó ellenséges felderítőt vagy észre sem veszik, vagy figyelmen kívül hagyják, így az belátja és belövi gyakorlatilag az egész pályát. Oda kell(ene) figyelni arra, hogy oda az ellenség egyetlen egysége se juthasson fel, vagy ha mégis feljutott, el kell pusztítani, amint megmutatkozik.

Himmelsdorf

Elsősorban a vörössel jelölt zónában, de más hasonló részein is a városnak, gyakran előfordul, hogy az egyik fél benyomul az utcarész legszűkebb pontjára, ott egymás hegyére-hátára tömörödve próbál harcolni, miközben az ellenfél egy kicsit távolabbi, szélesebb és több fedezéket nyújtó helyről sorra kilövi őket, csekély saját veszteség mellett. Nem kell besuszterolni 4-5 tankot egy 4-5 méter széles kis utcácskába, , hagyni kell az ellenfelet bejönni, vagy ha ők nem akarnak, akkor otthagyni 1-2 egységet megfelelő helyen védelemben és a többi egység próbálkozzon máshol az áttöréssel. Ha nem is járnak szerencsével, talán kevésbé értelmetlen módon véreznek el.

Ruinberg

Különös tekintettel arra, amikor csata-ütközet a „feladvány”, teljesen értelmetlen az egységek elvesztegetése a vörössel keretezett területen a házak között. A területnek semmi köze sincs a zöld iksszel jelölt egyetlen bázishoz, amelynek elfoglalása a cél és az esetleg arrafelé kerülő ellenséges egységek támadása jól feltartóztatható a zölddel jelölt zónákban álló védők segítségével. Arról nem is beszélve, hogy a kerülő úton érkező ellenséges egységek jelentős időt veszítenek a semmiért, miközben a társaik túlerővel szemben kevésbé tudnak kitartani a bázis közelében.

Live Oaks

Tipikus esete a felesleges városi bujkálásnak. A vörössel keretezett rerületre bemenni mindkét félnek tejesen felesleges, hacsak nem ragaszkodnak hozzá, hogy a véletlen szerencse döntse el a meccset. Aki bemegy oda és nem talál ott ellent, annak ki kell jönnie természetesen. Ha támadásban jön ki (előre) akkor a zölddel jelölt zónákban megfelelően felállított védelem leszedi őket amint nyílt terepre érve sebezhetővé válnak. Ha visszahátrálva jönnek ki, akkor gyakorlatilag feleslegesen vesztegették a saját idejüket, miközben az ellenfél az ikszelt zöld területen valószínűleg sikerrel áttört.

Highway

Lásd mint fent. Az áttörés a folyóvölgyben, illetve a nyugati oldalon sokkal inkább fogja a játékosok valós tudását és taktikai érzékét mutatni, mint a városrészletben folytatott huzakodás. A z9lddel karikázott terülten állva pedig megállítható aki kitör a házak közül.

Siegfrid Line

Normál csatában gyakran megfeledkezik valamelyik fél a zölddel jelölt terület biztosításáról, így ott az ellenség gyorsabb egységei ki-be grasszálnak a vonalak mögé.

Murovanka

Itt a város helyett az erdőmániások veszítik el a csatát a többieknek, ha a csata típusa ütközet. Berongyolnak az erdőbe (vörössel keretezett) az ellent keresni, ehelyett legtöbbször magukat forgácsolják fel az egyébként teljesen irreleváns területen folytatott harcban. Hiszen a zöld iksszel jelölt egyetlen bázis területe még csak nem is látható az erdőből.

Lássuk a három lehetőséget erre az erdei túrára;

1. Mindkét csapat berohan nagyjából azonos számú egységgel. A vakszerencse dönt ki jön ki győztesen, ha egyáltalán kijön valaki. Természetesen ha egy csapat minden, vagy szinte minden egységét ide koncentrálja, akkor valószínűleg győzni fog, csakhogy közben az ellen röhögve elfoglalja a bázist, mindössze 1-2 saját egységével. És hiába kapcsol esetleg közben a „gőzerős” csapat és igyekszik átcsoportosítani. Mert ha egyszer beálltál az erdőbe harcolni, onnan nem jössz ki simán a nyílt terepen keresztül a bázishoz, mert szecskává aprítanak fedezék hiányában, például akik az erdőből lőnek utánad.

2. A mi csapatunk bemegy, de nem talál ott ellent. Kimegy a másik oldalon, ahol az ellenfél utóvédjét megkapja a nyakába és ha át is verekszi magát, csúnyán kivérzik. Vagy visszafordul és kijön ahol bement, de ezzel jelentős időt veszít. Mindét esetben eközben az ellen természetesen gyorsan és hatékonyan foglal.

3. Az ellenfél csapata rohan be az erdőbe és nem talál ott senkit. Kijön a másik végén és az utóvédünk megtizedeli őket. Visszafordulnak, ezzel megkímélve egységeik nagy részét, de jelentős időt veszítve. Közben természetesen mi előrenyomultunk a bázis felé és lehetőleg a környéket megtisztítva foglalunk.

Ha mindkét csapat kihagyja az erdei túrát, akkor (is) a zölddel jelölt területeken felállított védelem (természetesen szimmetrikusan minkét fél felől nézve) kap fontos szerepet megfelelő felderítéssel támogatva. Az ellenséges tüzérség tevékenységét pedig nagyban nehezítik a magas dombok mindkét oldalon.

Lakeville

Komoly gond, akármelyik csatatípusban, hogy a legtöbb játékos a vörössel jelölt területen akarja megvívni a csatát, egymást és magukat bepasszírozva a legkeskenyebb részébe a hegyszorosnak. Ehelyett normál csatánál a zölddel jelölt zónákban érdemes inkább bevárni amíg az ellenfél beér a szorosba és megpróbál átjutni. Akkor aztán széles „frontról” rendesen meg lehet szórni a keskeny szorosba benyomuló páncélosokat. Ha pedig minden kötél szakad, még mindig be lehet hátrálni a kiemelkedő halom mögé, ahol aztán az ellenséges egységek ketté kell, hogy váljanak, ha nem akarnak egy hátbatámadást elszenvedni előrenyomulás közben. Mindeközben a tüzérségi támogatás is biztosított a saját oldalunkon, míg az ellenséges ütegek nem igazán tudják átlőni a szorost.

Ha pedig csata-ütközet a feladvány, ahol a kékkel jelölt iksz az egyetlen elfoglalandó bázis, akkor elégséges némi védelem hátrahagyása az oldal szerinti kék zónában, hiszen mire ide átérnek az ellenség egységei, addigra a bázis körül valószínűleg már eldőltek a harcok.

Mountain Pass

A legfájdalmasabb tévedés az össze közül. Az egységek, oldaltól függetlenül, benyomulnak nagy garral a vörössel jelzett területre, ahol 2-3 irányból is támadhatják őket, és a nyílt terepen gyakorlatilag védtelenek. Általában 2 perc alatt ledarálják a legkeményebb nehéz tankokat is a megfelelően helyezkedő ellenséges egységek. Sokkal hatékonyabb ha a zölddel jelölt zónákban várjuk ki amíg az ellenfél elveszíti a türelmét és megpróbál előrenyomulni. És ha a tüzérség megfelelően helyezkedik, akkor még az ő támogatásukra is lehet számítani.

Prokhorovka

Tipikus hiba, amikor normál csatában is felvonulnak a nagy szakértők a vörössel jelölt, csata-ütközethez praktikus zónákba, így a zölddel jelölt útvonalakon támadó egységeket egyáltalán nem látják (még felderítő segítségével sem), vagy ha látják is, a vasúti töltés miatt nem tudják belőni. Gyakorlatilag kikapcsolják saját magukat a küzdelemből.

Widepark

Gyakran előforduló hiba, hogy mindenki a feketével keretezett területen henteli az ellent, miközben annak néhány egysége a vörössel jelölt zónákon keresztül könnyedén áttör és hátba támadja az önfeledten csatázókat.

Karelia

A csapatok gyakran elfeledkeznek arról, hogy ez a teljesen szimmetrikusnak látszó térkép, nagyon is egy oldalra súlyozott. Az a csapat, amelyik a vörössel jelzett fennsíkot meg tudja kaparintani a másik orra elől, és meg is tudja azt tartani, nagy stratégiai előnyhöz jut, gyakorlatilag kontrollálja a terület nagy részét.

Máskor pedig a kékkel jelölt külső „íveken” folyik az öldöklő küzdelem, miközben középen (zölddel jelölve) egy mamutcsorda is át tudna dübörögni feltűnés nélkül.

Mines

A középen, vörössel jelzett, valóban fontos terület gyakran túlértékelődik a harcokban. Egész csapatok véreznek el eredménytelenül a bejáratánál, hogy megszerezzék, vagy éppen visszaszerezzék az ellenféltől. Miközben a zöld nyíllal jelzett útvonalon könnyedén lehet úgy „közlekedni”, hogy a vörös zónából még csak látni sem lehet. Természetesen ebben az esetben a nyugati oldalon lévő félsziget szemmel tartása, illetve megtisztítása fontos. Viszont ha a másik csapat középre koncentrál, akkor ez nem annyira nehéz feladat. Ha az ellenfél benyomult középre, akkor a zölddel jelölt védelmi zónák megtartása fontos az esetleges hátbatámadások elkerülés végett. A fentről belőni próbáló ellenséges egységeket pedig a kék nyíllal jelölt tűzcsapásokkal lehet lefogni, vagy teljesen kiiktatni, ami igazi jutalomjáték a tüzérségnek, vagy a páncélvadászoknak.

Nos a teljesség igénye nélkül nagyjából ennyi. Természetesen ezek a taktikai eljárások csak akkor tudnak működni, ha a csapattagok túlnyomó többsége alárendeli magát nekik. Ezt még elképzelni is nehéz, amikor a kezdés előtti 30 másodpercet a játékosok nagy része egymás anyázására használja fel, taktikai megbeszélés helyett. Azok még a jobbak közé tartoznak, akik merő udvariasságból a csapatot és az ellenfelet köszöntik. A nagy szakértők, legalább fél tucat egyszerre pedig össze-vissza kattintgatnak a térképen, hogy szerintük hová kell majd figyelni.

 Egyszer volt, hol nem volt, sőt bizonyosan még ma is van, az Egyesült Királyságban, azon belül is Angliában, ott pedig Hampshire megyében, egy kicsinyke falu. Neve szinte teljesen megegyezik Fazekas Herri iskolájának a nevével. Nem tartom kizártnak, hogy a „zseniális” J. K. Rowling járt ebben a falucskában, mielőtt korszakalkotó írásműveibe belekezdett. De a kortárs angol irodalom eme piedesztálra emelt figurája az én kis mesémben még mellékalak ként sem hivatott szerepelni, tehát lépjünk is túl rajta.
  Ennek a mesének a hőse egy idősödő házaspár, akik egy dologban mindenképpen hasonlítanak a kis Fazekas fiúhoz, mégpedig abban, hogy teljes lelki nyugalommal lehetnének akár mesehősök, vagy fantasy figurák. Annál is inkább, mivel ha nem léteznének már eleve, mindenképpen nagy fantázia kellene ahhoz, hogy az ember kitalálja őket.

  Társadalmi helyzetük szerint a felső körökhöz sorolhatjuk őket, még ha annak az alsó szegmensébe is. Szerény, néhány holdas földterületen gazdálkodhatnának, ha akarnának, de persze eszük ágában sincs. Kisebb erdőre való, száz év körüli fenyőfáik egyikét vágják ki csak minden évben, karácsonytájt, hogy a templom mellé állítsák karácsonyfa gyanánt. A közösség iránti elkötelezettségüket mutatja, hogy ezt a fát, bár megtehetnék, nem a saját templomuk (mert az is áll a birtokukon) mellé helyezik, hanem a falu közös temploma mellé. Ők maguk egy szerény, uszkve négyszáz négyzetméteres, kétszintes házikóban tengetik a mindennapjaikat, kettecskén, senkitől sem zavartatva. A birtokon áll még egy másik, öt-hatszáz négyzetméteres ház, amely azonban jobbára üresen kong, mivel folyamatosan változó funkciói ellenére is leginkább az erősen kihasználatlan jelzővel illethető. Első, a házban tett, látogatásom alkalmával azonnal az fordult meg a fejemben, hogy tökéletes helyszín lenne bármiféle poszt-apokaliptikus film forgatásához. Még a ház mögött parkoló, szemre teljes mértékben üzemképes, akár azonnal indítható, azonban jól láthatóan magára hagyatott személygépkocsi is ezt a benyomást erősítette bennem. Azóta ugyan kialakítottak egy kisebb lakást ebben a házban, a szemük fénye, egyetlen leányuk és férje számára, azonban ez nem sokat változtatott a megelőző állapotokon, hiszen a fennemlített egyetlen gyermek és szerelmetes párja Londonban élnek és eme aprócska faluba csak hébe-korba látogatnak el. Nem mellesleg főhőseink is birtokolnak egy háromszintes kis vityillót London egyik kertvárosi övezetében.

  Az eddig leírtak természetesen leginkább csak hőseink anyagi hátteréről szolgáltak információkkal, semmint személyiségük elkápráztató mélységeiről. De lássuk is akkor, hogy milyen emberek is az én mesehőseim. A ház ura a haditengerészettől vonult nyugdíjba. Tudható, hogy egész életét szigorú doktrínák között, alapos rendben és fegyelemben élte le. Ennek megfelelő a civil élete is. Az egész birtok és a házak környéke szalad a rendetlenségtől, minden ott marad és rothad el, penészedik meg, vagy rozsdállik porrá, ahová egyszer letette. Néha végtelen lelkesedésében nekiáll egy-egy tíz négyzetméteres kertrészlet rendbetételének, aztán órákon belül elillanó lelkesedésének visszatértét várja hosszú hetekig. Ha valamit mégis feltétlenül meg kell csinálnia (főleg ha a dolog rendrakás jellegű) és éppen nem hív valakit, aki pénzért megcsinálja helyette (mert a pénzt amit munkabérre ki kell adni, azt mindig sokallja), akkor a tevékenysége kimerül abban, hogy a kacatot/szemetet áthordja az egyik helyről, ahol túlságosan szem előtt van, egy másik, sokkal eldugottabb helyre. A későbbiek során persze előfordulhat, hogy az a másik hely is fontossá válik valamely okból. Akkor a szemétkupac ismét odébb költözik egy újabb helyre. Ez az előnye annak, hogy olyan szép nagy a birtok.

  A természet, vagy úgy is mondhatjuk az élet, általában egyensúlyra törekszik. Valószínűleg így van ez akkor is, amikor a későbbi házastársak szerelembe esnek egymással. Nyugalmazott hadi-tengerészünk bájos neje is talán ezért annyira különleges személy. Ő a haditengerészet egyik kórházában volt magasan kvalifikált szakember, egészen pontosan dietetikus. Amint az köztudott, ezek a szakemberek felelősek azért, hogy minden beteg a legmegfelelőbb típusú, minőségű és mennyiségű élelmiszert kapja, hogy ezáltal is hozzá lehessen járulni a mihamarabbi gyógyulásához. Ezen felül szintén a diétás-nővér feladata, hogy a kórház konyhájában az élelmiszerek elkészítésének megfelelő technológiai módszereit ismertesse a szakácsokkal, illetve higiéniai előírásokat szigorúan betartassa. Főhősnőnk ez irányú, több évtizedes gyakorlata természetesen a saját konyháján is meglátszott. A mosogatóban, és úgy általában mindenütt a konyhában, toronymagasan álltak a mosatlan, koszos edények. A macskák rendszeresen az étkezőasztalon grasszáltak, akkor is amikor meg volt terítve étkezéshez, vagy éppen folyt az étkezés. A kamra és a hűtőszekrény polcain rothadt, penészedett az étel. A száraz-árút pedig, valószínűleg merő véletlenségből, moly és hangya rágta. És ha ennyi balszerencse nem lenne elég egyetlen embernek, akkor nem mellékesen neki magának és mind a közvetlen családtagjainak, az ő szakmájával kapcsolatos betegségük is volt. Ő maga tejérzékeny, férje-ura tej-, és lisztérzékeny volt. Szerelmük gyümölcse, édes lányuk pedig nemcsak, hogy tejérzékeny volt, de már attól is kis piros kiütéseket kapott, hacsak ránézett a marhahúsra. Minden szakmai tudására és igyekezetére szüksége volt tehát, hogy kis családját, étkezési szempontból biztonságban tudja tartani. Rendkívülis szakmai felkészültségét jól példázza az is például, amikor egy alkalommal felvilágosított engem arról, hogy az arcüreg-gyulladásra való (velem született) hajlamom oka, minden bizonnyal az lehet, hogy napi rendszerességgel fogyasztok tejet.

  Logikus, hogy két ilyen rendkívüli embernek a közös gyermeke is csak fenomenális lehet. Nos az ifjú (azóta már negyven felé annyira nem is) „hercegnő” ha nem is rendkívül szép, de semmiképpen sem csúnya. Főleg ha az átlagos brit kínálatot tekintjük alapnak. Valószínűleg ez az előnyös megjelenés determinálta őt arra, hogy színésznő legyen. Több sikeresnek mondható filmben, tévéfilmben és sorozatban szerepelt. Aztán teljesen váratlanul, még harminc éves kora előtt otthagyta a színpadot és a kamerákat, hogy nyisson egy virágüzletet London belvárosában. Talán kapott egy ajánlatot valami szereposztó dívánnyal kapcsolatban és attól szeppent meg? Vagy éppen attól, hogy nem kapott ilyen ajánlatot? Örök rejtély marad. Minden esetre a választott új munkájával talán jobban ki tud teljesedni a kreativitása és a különleges ízlése. Egyébként rendkívüli ízlése már az üzlet felújításakor megmutatkozott, hiszen állhatatos utánajárással sikerült annyi bontott, ócska hajópadló szereznie, amivel lefedhetővé vált az egész üzlet padlózata. Ezzel és még néhány hasonló húzással elérte, hogy az üzlet a felújítás után úgy festett, mintha már nagyon ráférne egy alapos felújítás. Viszont meggyőződése szerint így volt nagyon kuúúl... Férjet is ilyen kifinomult ízléssel választott. Az kiszemelt úriember szintén egy nemesi család sarja volt, de valami okból kedves édes atyja kitagadta a családból és kivágta minden holmijával együtt, egyenesen az utcára. Szerencsére közvetlen éhhalál nem fenyegette a fiatalembert, mivel egy kisebb internet szolgáltató cég egyik helyettes vezetője ként, volt munkája és ezzel rendszeres bevétele. Dicséretére legyen mondva, hogy munkáját nagy lelkesedéssel és óriási lendülettel végezte. Egy alkalommal például megbízták azzal, hogy dolgozzon ki egy rendszert az újonnan bevezetendő internet csomagok elnevezéséhez. Hosszas tűnődés után az a zseniális ötlet jutott eszébe, hogy a különböző csomagokat nevezzék el a kereskedelmi forgalomban kapható tejfélék alapján (UK rendszer), vagyis; „fölözött”, „félig fölözött” és „teljes”. Miután ezt ilyen jól kiötlötte, sietett megosztani az ötletét szerelmével és annak családjával is. Gyakorlatilag egész hétvégén a saját vállát veregetve járt körbe a vidéki birtokon, önnön zseniális fantáziáját ünnepelve.

  És az, hogy eme rendkívüli pár kisugárzása nem csak az emberekre, hanem minden más élőlényre is hatással volt a környezetükben, háziállataik „viselkedése” is jól mutatja. A macskáik, csakis és kizárólag kutyakaját voltak hajlandóak fogyasztani, míg a kutyájuk arra rá sem nézett. A kecskéik viszont rajongtak a lótápért.

  Így éltek boldogan(!), tán még ma is élnek, hacsak meg nem haltak. És rajtuk kívül még sok millió brit ugyanígy, még ha általában egy kicsit szegényebben is.

 


Évek óta (nagyjából az első iPad kereskedelmi felfutása óta) mást sem hallok és olvasok folyamatosan, minthogy a PC-knek leáldozott és a tableteké a jövő. Már a téma első felbukkanásakor is berzenkedtem egy kicsit, de most, hogy a Windows 8 elterjedésével már az is általános nézetté kezdi kinőni magát, hogy még hagyományos, asztali gépeken is az érintőképernyős vezérlésé a jövő, kicsit besokaltam. Ezért úgy döntöttem, hogy alaposabban körbejárom, vagy ha úgy tetszik, kivesézem ezt a témát.

 Nézzük először a régebben keletkezett „legendát”, miszerint a jövő a tableteké és a hagyományos desktopoknak leáldozott. Kiindulási pontnak talán nézzük meg, mire használták eddig az emberek az otthoni, vagy munkahelyi számítógépeiket.

1. csoport: Internetes tartalomfogyasztásra (weboldalak látogatása, on-line zene hallgatás, on-line videók megtekintése, levelezés webes alapon) off line film nézés és zenehallgatás.

2. csoport: PC játékok on-line és off line (közben zenehallgatás, esetleg skype vagy teamspeak chat a haverokkal).

3. csoport: általános irodai munka, szövegszerkesztés, nyilvántartások vezetése, nagyüzemi levelezés kliens segítségével.

4. csoport: webszerkesztés-webdesign, online tartalmak előállítása.

5. csoport: profi szintű hangszerkesztés, zeneszámok, vagy hangeffektek előállítása.

6. csoport: professzionális videó szerkesztés, animációk készítése, egyéb audio-vizuális munkák.

7. csoport: professzionális képszerkesztő programok, rajzolóprogramok és műszaki szerkesztő-rajzoló programok.

 Tehát adva van egy átlagosan 12 colos (nem ritkán csak 10 vagy annál kisebb) eszközünk, amin az első csoport még csak-csak elboldogul, bár én valahogy filmet nézni is jobban szeretek a 70 colos tévén, mint a maximum 12 colos kütyün. Persze nagy úr a muszáj, főleg ha más lehetőség nincs. Tehát fogadjuk el az első csoport akár fel is adhatja az asztali gép használatát, nem sokat fog veszíteni.

 Akkor most mindenki dőljön hátra kényelmesen és lazítson. Ha ez megvan, akkor képzelje el, ki-ki ízlése szerint, ahogyan World of Warcraftot, Guildwarst, League of Legends-et, vagy valami hasonlót játszik (nem az adott játék erősen lebutított változatát, hanem az eredetit!!!!) a tabletje előtt (alatt?) ülve, miközben zenét hallgat és/vagy chatel a haverokkal ugyanazon az eszközön keresztül. És a tablet tökéletesen működik, a játék nem lagol, a zene és/vagy beszélgetés nem akadozik, vagy áll le minden percben. És akkor most szépen lassan ébredjen fel mindenki...

 Én és még néhányan tudjuk, hogy a titkárnők, ügyintézők vágyálma, hogy hosszú üzleti leveleket gépelhessenek egy 10 colos tablet virtuális billentyűzetén, vagy egy 30 oldalas beadványt javítsanak végig rajta, amit aztán azonnal ki is kell nyomtatni. Természetesen semmiféle perifériával nem lesz semmilyen gond. Bármilyen nyomtatót, lapolvasót, egyéb digitális eszközt másodpercek alatt könnyedén lehet integrálni bármelyik tablethez. És az email kliens is nagyon jól átlátható egy ilyen eszközön, akkor is, ha napi több száz levél érkezik be a nyolc órás munkaidőn belül. Tehát mi tudjuk, hogy ezek az irodai felhasználók is mind tabletre szeretnének váltani. Vajon ők tudják?

 Mi lehetne nagyobb öröm egy webdesignból élő szakember számára, mintha a kedvenc tabletjén készítheti el a megrendelője által előre kifizetett félmilliós értékű weboldal és webshop kombinációt. Különösen mert tabletre már annyi professzionális webszerkesztő program létezik, hogy nehéz a választás a bőség zavara miatt. És természetesen a kéttenyérnyi kijelzőn nagyon jól meg lehet ítélni, hogy hogyan fog a kész termék mutatni azon kevés milliók előtt, akik maradi hülyeségből egy 24 colos monitoron fogják azt megtekinteni. És a megrendelő (is) rendkívül elégedett lesz az így készült munkával.

 Egyesek azt suttogják, hogy már Madonna legújabb albumának az utómunkálatait is két Samsung tableten fogják megcsinálni. Először is a profi hangszerkesztő programok széles választéka és a hanganyag tableten való könnyű szerkeszthetősége miatt, másodsorban pedig mert ezen eszközök „hangkártyája” már olyan szinten tökéletes kimenő hangjelet produkál (akár fülhallgatóra, akár zsebhangszóróra kötve), hogy a legprofibb hangmérnökök is levizelik a bokájukat a gyönyörűségtől.
  Nem kevésbé üdítő hír, hogy Quentin Tarantino a következő filmjét már egy-az egyben iPad-re forgatja, sőt az összes utómunkálatot, beleértve az utószinkront is azon végzi majd el. Rendkívül kíváncsian várjuk a mű bemutatóját.
És végül az utolsó megdöbbentő hír, ami bármennyire hihetetlen is, mégis igaz (?), ez év elején a NASA leselejtezte a teljes PC flottáját és a küldetésirányítóktól, a műszaki rajzolókon keresztül a rakétamérnökökig már mindenki tableltet használ náluk. Itt az ideje, hogy minden mérnök, műszaki rajzoló és grafikus kövesse a példájukat. Vagy mégsem? Tegye fel a kezét aki szeretne egy olyan utasszállító géppel repülni a lassan esedékes nyári vakációjára amit egy darab (egye fene legyen kettő) tableten terveztek és rajzoltak meg.

 Úgy gondolom a fentieket átolvasva már könnyű eldönteni, hogy kiknek az életében váltja le a tablet a PC-t (laptopot, notebookot). Mindenki más majd akkor tud nyugodt szívvel tabletre váltani, ha a kijelző mérte megközelítőleg 14 colra fog nőni (a még nagyobb még jobb), könnyen lehet hozzá egeret és billentyűzetet csatlakoztatni, megfelelő állványon elhelyezve úgy lehet használni, hogy nem kell kézzel tartani és az összes szóba jöhető periféria könnyen, egyszerűen, gyorsan csatlakoztatható hozzá. Viszont így már akkor mi a különbség az adott tablet és egy átlagos PC/laptop/notebook között?

 És az az érv sem igazán bizonyít semmit, hogy a PC eladások évek óta, világszerte csökkennek. Hiszen az elmúlt tízen évben már mindenki vett már magának PC-t aki igazán szeretett volna. A legtöbbet azóta is szépen fejlesztgetik, mindig más-más részegységet cserélve benne (hiszen ezekben lehet, nem úgy mint egy tabletben) és lehet, hogy már csak a jó öreg álló ház a régi az egész gépből. De nem vesznek másikat, mert nincs rá okuk, hogy egyszerre költsenek annyit egy teljesen új gépre, ami aztán maximum egy-másfél év múlva már úgyis megint „elavultnak” fog számítani. Ellenben tabletet minden évben vehet újat a delikvens (ha futja rá), mert Apple, Samsung, stb „bácsi” minden évben kijön egy újabb, sokkal szuperebb, még csilli-villibb darabbal, amit azért a pár száz dollárért (100-200e forinttért) mindenképpen érdemes megvenni, hogy ne valami 1-2 éves szakadt vacakkal lássanak az emberek az utcán, buszon, villamoson, stb. A régi szakadt PC-nek megvan az az előnye, hogy azt csak azok a haverok látják akik bejáratosak hozzánk, az meg nem akkora gond, mert tudom, hogy nekik is pont ilyen van otthon.

 És ha már ennyit írtam a „tapizni” való tabletekről, beszéljük ki magát a tapizást, vagyis az érintőképernyő (érintő-kijelző) használatát, ami sokak szerint az elkerülhetetlen jövő. A tableteknél és okostelefonoknál, mint beviteli perifériákkal nem rendelkező eszközöknél az érintőképernyő használata elkerülhetetlenül szükséges és vitathatatlanul előremutatóan modern megoldás. Viszont magának a érintő-üzemmódú beviteli formának van (legalább) három nagy hiányossága, negatívuma:

 1/ PONTATLAN. Az ember ujjbegye (vagy ujja hegye) nagyjából 6-10 milliméter átmérőjű felületen fog érintkezni az eszközzel, ami nem éppen egy apró pont. Ez különösen komoly hátulütő ha összehasonlítjuk az egérkurzor 1 mm-es hegyével (elméletben még ennél is kisebb, hiszen egyetlen képpontot tesz csak ki). Tehát nagy pontosságot igénylő műveleteknél a tapi alulmarad.

 2/ ZAVARÓ. Ha az ujjunk hegyét használjuk, mivel az menthetetlenül szervülve van az ujjunkhoz, és azon keresztül a kezünkhöz, így a kijelző egy jelentős részét kitakarjuk a saját szemünk elől, és ezért az ott megjelenő információk nem, vagy csak jelentős késéssel jutnak el hozzánk.

 3/ NEM KELLŐEN HATÉKONY. Ha bármilyen érintőképernyőn szövegbevitelre kényszerülünk, a virtuális billentyűzet a teljes felületnek a felét (vagy annál többet is) elfoglalja, így a hasznos felület, ahol láthatjuk, hogy mit is írunk (írtunk) zavaróan lecsökken. Néha már egy mondatnyi visszaolvasáshoz is görgetni kell a szöveget.

 Arról nem is beszélve, hogy ha valaki egy hagyományos gép hagyományos formátumú monitorján szerezne érintő módon hosszabb szöveget bevinni, nem árt ha előtte kondizik, rágyúr 1-2 hónapig, mert a karjai leszakadnak, annyit kell majd őket a levegőben tartani.

 Végezetül meg kell jegyeznem, hogy ezt a blogbejegyzést egy 17 colos laptopon írtam nagyjából egy óra alatt (a publikálással együtt). Ha valakinek nagyon sok az ideje és van kedve egy kísérlethez, írjon egy másik témában, megegyező hosszúságban egy tableten, természetesen perifériák nélkül (tapizva) és ossza meg velünk, hogy mennyi idejébe került és milyen élménynek találta.

 A napokban olvastam egy dán színházi rendezőről, bizonyos Peter Langdal-ról, aki a '80-as évek elejének új rendező-generációjához tartozott és egy különleges teljesítménnyel hívta fel magára a figyelmet. Ez pedig nem más volt, mint a diploma kézhezvétele utáni első színpadi rendezése, amellyel kapcsolatban a kritika (és a szakma is) egyhangúlag kijelentette, miszerint ő egy zseni. Ez önmagában talán nem is lenne annyira rendkívüli, hiszen az ifjú Mozart is született zseni volt a maga művészeti ágában. Miért ne fordulhatna ez elő máshol is, mással is? A dolog akkor kezd a maga teljes válójában kibontakozni, ha alaposabban megnézzük, hogy mit és hogyan tett ebben a bizonyos első rendezésében a fent említett úr. A továbbiakban az általam olvasott és hitelesnek elfogadott megemlékezésre hagyatkozom, mint információforrásra, még ha én mást és máshogyan emelek ki, mint annak a szövegnek a szerzője.

 Először is, azt a bizonyos darabot (Musicaltotalteater af Peter Langdal) a rendezőúr maga írta. Illetve nem írta. Nem, nem ment el az eszem teljesen, csak igyekszem a tényeket kellő árnyaltsággal ismertetni. Tehát Peter Langdal írt egy darabot, de jobbára csak annak vázlatát. Felvázolta, hogy mi is történik a darabban és kész. Nem tudom pontosan hány oldalt tett ki a kézirat, de valószínűleg nem túl sokat, hiszen például a párbeszédek nagy részét egyáltalán nem írta meg (ahogy a monológokat sem).

Sebaj, gondolhatná az egyszeri ember, hiszen ha valaki a saját darabját rendezi, akkor elég közvetlen kapcsolatot tud fent tartani a szerzővel és ennek az alapján instruálhatja a színészeit azzal kapcsolatban, hogy mikor mit mondjanak és mit csináljanak. Tehát a rendezés pótolhatja, kiegészítheti a a leírt szöveg hiányosságait. Igen ám, csakhogy Langdal-nál a rendezés jobbára abból állt, hogy azt mondta a színészeinek: „Improvizáljatok valamit és meglátjuk mi lesz a használható belőle.”.

 Tehát itt van egy ember, aki se meg nem írt egy színdarabot tisztességesen, se meg nem rendezte azt rendesen és mégis „elérte”, hogy zseninek titulálják. Nos ez az ami nem kis teljesítmény. Amikor elolvastam ezt a sztorit róla elsőre az ugrott be nekem, hogy az illetőnek talán valami mellékági magyar felmenője lehet, mert nálunk vannak hasonló „tálentumok”, mint ő. Csak Magyarországon nem annyira a színházi, mint inkább a politikai életben keresik a boldogulást ezek az emberek.

 A recept nagyon hasonló; először is kijelentik, hogy ha megválasztják őket „atyaistennek” akkor kihúzzák az országot a bajból. Arról még véletlenül sem nyilatkoznak, hogy pontosan hogyan is (kb. mint a meg nem írt darab), aztán miután hatalomra kerültek nem tesznek tényleges erőfeszítéseket a helyzet valós megoldására (tehát nem rendezik meg az önmaguk által meg sem írt darabot). Végül négy év után amikor leköszönnek (ha képesek kiadni a kezükből a mámorító hatalmat) őszintén elvárják, hogy zseniális politikusnak tartsák őket.

Ez a poszt egy kicsit összecseng z előzővel a sör kapcsán. Az alábbi kis történetet nagyjából tíz éve írtam a barátaim segítségével. Akkoriban még voltak ötletes (jobb-rosszabb) sör-reklámok a televízióban. Talán egy-egy szlogen (vastagon szedve a szövegben) még ismerős is lesz a kedves olvasóknak.

Egy reggel a dél-nyugati régió legnagyobb guruja AsSer, arra ébredt, hogy a család már megint kinőtte a házat és ő a hallban alszik a szófán. Amikor nagyot nyújtózott, felrúgta az állólámpát.

- Hoppá! – kiáltott fel meglepetésében. – No akkor gondolkodjunk! – morogta maga elé.

Rövid tépelődés után arra a következtetésre jutott, hogy szüksége van egy új, jóval nagyobb házra. Fel is hívta az egyik építészmérnök barátját, hogy tervezzen neki egy szép nagy házat és mindenképpen konstruáljon bele 2 szalon.

- Semmi gond öregem, egy hét alatt meglesz. És egy kivitelezőt is tudok neked javasolni, a sörfőző mester ajánlásával. Ugyanis éppen nála dolgoznak a sörfőzdében, valami kisebb felújításon. – mondta a cimbora.

- Rendben, akkor átugrok az élet sörhabos oldalára és beszélek vele.

Gyorsan felöltözött és kisietett a házból. Közben dobott egy óriási hátast az előszobában, mert a felesége felmosta a linóleumot és ettől az még jobban csúszik.A kapu előtt megszólította néhány eltévedt német turista, ő gyorsan elhadarta az egyetlen mondatot, amit németül ismert:”Gut, besser, Gösser.”, aztán bevágódott a kocsijába, amit a vezető Sör István azonnal el is indított. A magánsofőr nem volt olcsó mulatság, de számára fontos volt a jéghideg elegencia. Néhány perc alatt meg is érkeztek a sörfőzdéhez, ahol hamar megtalálta a vállalkozót és tárgyalásba kezdett vele.

- Egy szép nagy házat kellene nekem felépíteni minél gyorsabban.

- Nézze ehhez legalább egy tucat férfi kell. Nem lesz olcsó… - kezdte máris az alkudozást az üzletemeber.

- Biztos, hogy nem adod egy mosolyért?! – vette át a stílust hamar ő is.

- Majd megegyezünk pár sörben, mert az ásványványvízek nem az erősségem.

- Akkor egy hét múlva várom magukat. – búcsúzott sietősen, mert még délelőtt be kellett érnie az irodába. Egyébként is rosszul érezte már magát a sörfőzdében, mert a sörszag teljesen átitatta a pólusait. Amikor beért, meg is kérdezte a titkárnője:

- Főnök, csak nem a kocsmából jön?

- Nem, egyenesen a sörfőzdéből. – válaszolt ő fanyarul.

Egy hét múlva fel is vonult a kivitelező az embereivel és nekiláttak a munkának. Ez leginkább abból állt hogy ültek, hevertek az építőanyag halmok között verték a blattot és söröztek. A gazda egy ideig csendben tűrte a semmit tevést, de aztán kifakadt;

- Mégis mi kellene ahhoz, hogy végre dolgozzanak is valamit?!

- Mondjuk egy jó pofa sör. – vágták rá a melósok.

- A családom meg én most nem ugrunk le egy-két sörért, mert nincs rá időnk, de körülnézek a hűtőben…

Kisvártatva visszatért néhány üveggel:

- Kér valaki egy Amstelt?

A melósok kissé fanyalogva átvették az üvegeket és kortyolgatni kezdték, az egyikük egyszer csak előállt egy ötlettel.

- Ma már nincs értelme dolgozni, hiszen mindjárt itt az este. Focizunk inkább egyet?

Mindannyian vadul helyeseltek és elvonultak a közeli grundra egy bőrbogyóval. AsSer alig látott a dühtől és felhívta mérnök barátját.

- Miféle lógós bandát szabadítottál te rám?

- Sajnálom öregem, én csak ajánlottam őket, de ez önmagad választása volt. – védekezett a jó barát.

Erre lecsapta a telefont mivel a barátságra való tekintettel nem akart semmi csúnyát mondani. Aztán leült a szófára és felbontott egy üveg édes-nemes, szomjat csillapító vörösbort.

 Akit valamennyire is érdekel a labdarúgás, biztosan felfigyelt arra, hogy micsoda huza-vona megy a 2022-es Katar-i világbajnokság lebonyolítási időpontja körül. A FIFA némi jóérzéssel és logikával megáldott főtitkára kijelentette, hogy nem tartja jó ötletnek a világbajnokságot a szokásos, nyári időpontban megtartani, mert akkor a rendező országban nem ritka a +45 °C sem. Valószínűleg arra gondolt, hogy ez már veszélyesen sok lenne a labdarúgók számára a pályán (az Ausztrál Openen éppen most dőlnek ki sorra a teniszező, sőt a labdaszedők is a + 40 °C-os melegben). Igen ám, de szinte azonnal ez után más FIFA tisztségviselők élénken tiltakozni kezdtek a gondolat ellen, hogy a VB egy késő őszi, esetleg téli időpontra kerüljön át.

 Mi is van valójában emögött a csatározás mögött? Elsősorban is maga a labdarúgás, ami nemzetközi szinten kitudja hány milliárd dolláros óriás üzlet. A világszerte működő több százezer klub (a legmagasabb ligáktól, a legalacsonyabban rangsoroltakig), sok-sok millió ember aki a labdarúgásból él meg. Természetesen az a pár ezer is aki valóban nagyon jól megél belőle. Nekik a VB egy bónusz, mint a tutti nyerő lottószelvényen az extra jackpot. Év közben degeszre keresik magukat a nemzeti bajnokságokban és a különböző nemzetközi kupákban, aztán négy évente jön a világbajnokság, még pármilliónyi aprópénzzel. Nekik most nagyon fájna, ha az évi rendes bevételeket nem növelhetnék ezzel a bónusszal, mitöbb esetleg be is kéne áldozniuk pár százalékot a profitjukból, mivel ha a VB-t nem a nyári holtszezonban rendezik, akkor azt, többek között, csak a nemzeti bajnokságok (stb.) rovására lehet lebonyolítani.

 Ezen kívül ott van még egy komoly réteg, aki ha nem is közvetlenül, de mindenképpen jól keres minden egyes football világbajnokságon. Ilyenek például a sör gyárak. Nyáridőben, amikor a férfinépek kiveszik a szabadságukat és letelepednek a televízió elé, egy-két rekesz sör társaságában élvezik a közvetítést. Télidőben se szabadság (mert az asszony fellázad, ha a VB-re hivatkozva ugrik a nyaralás) ami a tévézést lehetővé teszi, sem olyan meleg nincs, ami sört indokolná. És ez nemzetközi méretekre kivetítve nem két filléres bevételkiesés az adott ágazatban.

 A másik iparág a szórakoztató elektronika, azon belül is a televízió készülékek és a képrögzítő berendezések. Rendes körülmények között egy labdarúgó világbajnokság sok háztartásban komoly ér a televízió készülék cseréjéhez. Hiszen, ha az ember 2-3 hétig otthon ül a tévé előtt, akkor nagyon nem mindegy, hogy milyen minőségben és méretben követi nyomon a közvetítéseket. Viszont, ha úgysincs otthon, mert egész nap hajtja a melót, akkor szinte mindegy, hogy milyen az a TV amit nem néz. És ne ringassuk magunkat abba a tévhitbe, hogy majd késő este megnézi a meccset felvételről, mert annak már nem sok értelme van a legtöbbek számára, amikor pár perccel a mérkőzés vége után az okostelefonján meg lecsekkolta az eredményt.

 Tehát összességében nagyon-nagyon sok pénzről van szó. És ennyi sok pénzért már az sem gond, ha egy tucat labdarúgó a 45 °C-os melegben ott a pályán esik össze szívroham következtében (ez egyébként manapság már szimpla időjárási körülmények között sem ritka dolog). Ahogy az angol mondja: „The show must go on.” (A show/előadás/-nak folytatódnia/mennie/ kell.), főleg ha ilyen jól fizet.

 A napokban olvastam egy cikket, ami a görögországi helyzet mélységeit és kilátástalanságát taglalta a lakosság és a gazdasági mutatók összefüggésében. Elgondolkodtam rajta, hogy egy ilyen nagy múltú kultúra (ország) és vele együtt persze szinte az összes többi is világszerte, hogyan juthatott egyszerre ilyen „mélyre”.

 A politikai ide-oda (egymásra) mutogatás ugyan bevált módszer a válasz keresésekor, de akinek van egy kis csepp józan esze, pontosan tudja, hogy az igazság ennél sokkal mélyebben rejtőzködik. A kölcsönök, körbetartozások, kifizetetlen számlák és munkabérek mind csak a jéghegy csúcsa, míg a súlyos tények mélyen a felszín alatt rejtőzködnek, némán, de megrendíthetetlenül.

 Az állam ugyan gyakran viselkedik úgy (illetve az azt képviselő politikusok hada) mintha az adott ország lakosságától teljesen függetlenül létezne, de ez nem igaz. Ha az állam bajban van, az emberek is bajban vannak és fordítva. És ha az emberek eladósodnak, az állam is eladósodik, illetve viszont (tudom, vörösdiplomás közgazdászok bármikor bárkit meggyőznek ennek az ellenkezőjéről, de azt most hanyagoljuk). És itt kapnak szerepet a különböző társadalmi osztályok (rétegek), akik helyzetükből kifolyólag természetesen teljesen másként gondolkodnak arról, hogy mi a fontos az államnak (az országnak) és mi nekik.

 Nem titok, hogy az emberek pszichológiája (normális esetben) úgy épül fel, hogy mindig többet és jobbat szeretnének (birtokolni). És minő furcsaság, valakinek minél több ingó és ingatlan vagyona vannak, annál többet akar még hozzá szerezni. Az első két Ferrari után a harmadik mondhatni már evidencia, csak jöjjön össze rá a pénz. És ha az ember az éhhalál küszöbén áll egy tányér levesért akár a lelkét is eladná (főleg ha már semmi egyéb pénzé tehető nem áll rendelkezésére). Összességében elmondható, hogy a leggazdagabbaknak és a legszegényebbeknek nincsenek gátlásaik, ha pénzszerzésről van szó. Az élet furcsa fintora, hogy éppen ez a két réteg aki nem igazán tud egymással üzletelni, mert a legszegényebbektől már nem nagyon van mit elvenni, ami még ér is egy kis pénzt. Tehát a tehetősebbek és a szuper-gazdagok egyaránt a még fizetőkésnek számító rétegeket célozzák meg „pénzszerzési” akcióikban világszerte.

 Így történ ez néhány évtizede Görögországban is, amikor a kecskepásztorok „lejöttek” a hegyek közül és a halászok nagy része is „kikötötte” a ladikját egy hosszabb pihenőre a tengerparton. Rögtön „beléjük karoltak”, a különféle portékáikat jó profittal eladni igyekvők, minden irányból.

„- Gyere fogyassz! Vegyél háztartási gépeket, gépkocsit, szórakoztató elektronikát, és sok-sok építőagyagot, hogy jó nagy házat építhess magadnak.

- Miből vegyem én meg ezt a rengeteg dolgot, amikor alig van pénzem a mindennapi kiadásaimra? - kérdezte az egyszeri görög.

- Ez nem lehet gond, adok én neked szívesen kölcsönt is, meg árút hitelbe. - jött a logikusnak tűnő válasz.

- Miből fogom én azt a rengeteg hitelt visszafizetni? - kérdezte az egyszeri görög a füle tövét vakargatva.

- Nehogy már minden az én gondom legyen. - szűrte a foga között szinte hallhatatlanul a sok ajánlkozó, miközben látványosan mosolygott és legyintett mindkét kezével.”

 Nos valahogy így történt ez. És amint azt már említettem, nem csak a görögöknél, de világszerte. És amikor az egyszeri ember észrevette, hogy kifut a pénzéből, mert vagy az adóját, vagy az adósságát fizeti ki tisztességgel, nem csak Görögországban döntöttek úgy sokan, hogy az adó a kevésbe fontos és inkább a nehéz kölcsönterhek árán megszerzett javaikat igyekeznek körömszakadtukig megtartani.

 És itt jön a pofon másik fele (a visszakézből való), az állam (többek között) a szociális kiadások lefaragásával és a közalkalmazottak tömeges elbocsájtásával igyekszik orvosolni a költségvetési hiány által okozott problémákat. Édes jó magyar hazánkban is divat már egy ideje azt az emberek fejéhez vágni, hogy „ne várjátok az államtól a gondoskodást, segítsetek magatokon!”, de ez így nagyon egyoldalú elgondolás. Tudniillik az egyszeri görög pásztor sem hirtelen ötlettől vezérelve cserélte a kecskéit és az apró hegyi házacskáját egy tengerparti szállodára (természetesen államilag támogatott hitellel), ahogy annak idején az egyszerű magyar földműves ifjúság sem pusztán kalandvágyból költözött a nagy ipari-városokba (amelyek ma már teljesen iparmentesek). Mindkét esetben az adott állam csalogatta, biztatta az embereket a váltásra. Egyfelől: „Gyere segíts a turizmus felvirágoztatásába, te is jobban fogsz élni, és az ország is felemelkedik az elmaradottak sorából.”, másfelől meg: „Magyar fiatalok rátok vár az ipar, mert a hazának ipar kell, hogy az ország újjáépítése lendületet kapjon.”. És most, pár évtizeddel azután, hogy ezek az emberek sutba dobták a megszokott életüket, egyszer csak ugyanezek az államok (mert a jogfolytonosság értelmében ezek még mindig ugyanannak az államnak számítanak hiába volt közben kismillió névleges, vagy akár valós rendszerváltás) azt mondják: „Na most már nincs rátok szükség, menjetek amerre láttok.”. Igen ám, de hová is? Ahonnan jöttek, oda már nincs visszatérés (kb. mint az Exodusban), minden másra pedig csak jelentős összegű pénztartalékkal lenne esélyük. Ha valaki úgy dönt, hogy maga mögött hagyja lagymatag közszolgálatot és inkább újra földművelésből, állattenyésztésből fog megélni a családjával együtt, akkor egy jelentős darab földre van (lenne) szüksége, hogy mondjuk egy négytagú család mindennapi megélhetését biztosítsa, legalább élelmiszerekből. Ha pedig a tartós fogyasztási cikkeket (például ruha, cipő, szerszámok, stb.) is szeretne valahogyan beszerezni, akkor még azon felül is jelentős többletet kell termelnie. Tehát egy komolyabb vagyont kell termőföld vásárlásra költeni. Ha nincs pénz termőföldre, akkor marad a nomád életmód. Viszont a nomád életmód gyakorlásához nem csak Európa, de világszerte is egyre korlátozottabbak a tárgyi és törvényi lehetőségek. Ha most hirtelen, csak Európában 1-2 millió nomád bukkanna fel a semmiből (illetve a gazdasági-perifériára szorult emberek közül), akkor igen csak nagy gondban lenne a legtöbb ország.

 És az, hogy a Föld lakossága folyamatosan és szédítő tempóban növekszik, egyáltalán nem teszi könnyebbé a helyzetet. Az egyetemes emberi civilizáció egyre komolyabb válságba süllyed, ha nem sikerül valami forradalmian új utat találni, ami egy élhetőbb jövőbe vezet (és nem csak a leggazdagabbak számára).

 Gondolom, hogy a blog látogatói közül a legtöbbeknek mond valamit az a név, hogy Ford Ferlain. És nem csak azoknak akik a késő ötvenes évek amerikai autóiért rajonganak.

  Az 1990-es mozi címadó főszereplője és az ő címben szereplő kalandjai (az eredeti cím „Adventures of Ford Ferlain”) sok európai, köztük rengeteg magyar mozilátogató szívébe belopta magát. És ez nem csak a Nagy Feró által kölcsönzött magyar hangnak köszönhető, hanem annak is, hogy ez a karakter egyáltalán nem az a fajta megszokott, csillogó-villogó szuper-zsarú, aki az abszolút standard volt már az akkori Hollywood-i szuperprodukciókban is. A sokszor szabad-szájú, de szinte mindig a lényegre pontosan rámutató beszólásiaból, éppen ez okból, máig idézgetünk egy csokorra valót.

  Az viszont szöget ütött a fejembe, hogy egy film, ami az európai közönség körében ilyen népszerűségre tudott szert tenni, hogyan bukhatott akkorát az USA-ban. A történetre nehéz lenne ráfogni a dolgot, hiszen nem laposabb, vagy ötlettelenebb, mint bármelyik mai, hasonló szerkezetű kasszasiker. Még a mellékszálak is szépen elfutnak a saját végükig és a film végén ötletesen összefonódnak újra a fő sodorvonallal. A szereplőgárda nagyszerű és kellően ismert, felkapott sztárokat vonultat fel a film. Akkor mi is volt a bajuk az „amerikaiaknak” ezzel az „amerikai” filmmel?

  Nos minden bizonnyal az, hogy ez a meglehetősen különc detektív sokuknak, mondhatni direkt, a tyúkszemére lépett. A poszt címében ugyan görbetükröt említettem, de az a tükör valójában nagyon is „egyenes”. Olyannak mutatja (mutatta) be az USA (és ezzel együtt a világ) szórakoztató iparában milliárdokat kereső társaságot (zenészek, énekesek, kiadók, stb.) amilyenek valójában. Magától értetődik, hogy nem mindenki kapzsi, üresfejű, erkölcstelen, szélhámos ebben a műfajban sem, de van közöttük több mint elég, ahhoz, hogy a filmben felvázolt dolgokat akár egyfajta korrajznak is fel lehessen fogni.

 Egyes kritikákban (magyar tollakból is) azt lehet olvasni, hogy a „Ford Ferlain kalandjai” azért bukott az USA-ban és lett betiltva sok tagállamban a mozivetítése, mert nem kellően „polkorrekt”. A szó eredeti jelentése, amihez én szeretnék ragaszkodni (fene a fura gusztusomat) a politikai korrektség, aminek viszont ezzel a filmmel kapcsolatban nem sok értelme van, hiszen ebben a filmben senki sem foglalkozik politikával. Az, hogy Ford egyszer elejt egy egymondatos poént halott elnökökkel kapcsolatban (akik egyébként nem is halott elnökök konkrétan) az inkább az átlag US állampolgárok tudatlanságát figurázza ki, mintsem politikai célzattal szúrna oda. Ennél jóval durvább politikai beszólások mellett is megéltek más amerikai filmek mindenféle tiltás nélkül. A polkorrektség kiterjesztett értelmezése szerint sem sok kivetni való van a filmben, hiszen a főhős afro-amerikai rapperekkel puszi-pajtáskodik és mindössze egyszer, akkor is teljesen mellékesen használja a „buzi” szót, valakire.

 Nos akkor hol is sértette meg ez e film a polkorrektség íratlan szabályait? Ott, hogy gazdag, befolyásos (még ha csak a filmben létező is) amerikai polgárokat nem olyannak mutatott be, amilyennek azok magukat és szintén befolyásos barátaik őket látni szeretnék. A magasztos eszmék, a hazafiasság, a kikezdhetetlen keresztény erkölcsök helyett az élvhajhászatra, a gátlástalan hazudozásra, becstelen magatartásra és mások lenézésére mutatott rá biztos kézzel. És mit tesz egy politikai és társadalmi elitet képviselő testület, ha őket és az ő barátaikat ilyen atrocitás éri? Logikus módon letiltja a film vetítését az egész államban (ha tehették volna talán az egész világon), majd elégedetten hátradől. Nagyjából úgy mint az egyik nagy technikai blogunk főszerkesztője, név szerint pushalias (mielőtt még megint zokon veszi, hogy nem említem meg konkrétan kiről-miről van szó) tette velem, amikor a blogján megjelent kritikus hangvételű kommentjeim nem nyerték el a tetszését.

  A történetben az a szép, hogy a „Ford Ferlain kalandjai” nem volt soha társadalomkritikus és nem is akart az lenni, csak egy egyszerű, vaskos humorú szórakoztató film. De a hatalom gyakran paranoiássá teszi az embereket és a paranoiai hatalommal párosulva, már szinte bármire képes, ahogyan azt mondjuk éppen napjainkban is láthatjuk Észak-Koreában, vagy akár itt a Blog.hu-n is.

 A tegnapi napon egyik kedves blogtársunk által közölt (átvett) cikk hosszas vitát kavart arról, hogy az új Windows 8 (illetve 8.1) mennyire jó, illetve kevésbé jó operációs rendszer asztali PC használók számára. A kommentek között több érv is elhangzott pró és kontra, úgy az operációs rendszer védelmében, mint ellenében. Én most ezek közül szeretnék néhány dolgot, a teljesség igénye nélkül, de lehetőleg objektív forrásokra támaszkodva megvizsgálni.

1. Többek által is meg lett említve, hogy a a Windows 8, hasonlóan a már leköszönt Windows Vistához, egy át nem gondolt, feleslegesen erőltetett fejlesztési irány, ha a desktop kategóriában vetjük össze őket.

A Vistáról, a Microsoft által kialakított, immár véglegesnek tekinthető vélemény az alábbi két linken megtekinthető:

http://www.gamechannel.hu/cikk/hirblock/ballmerelismeriavistakiforratlansagat

http://itcafe.hu/hir/microsoft_windows_vista_kevesbe_jo_termek.html

 Természetesen ők, akik egyértelműen kötelesek védeni a mundér becsületét, ennél világosabban nem fogalmazhattak, de a lényeg így is benne van.

 Ehhez még azt is figyelembe kell venni, hogy a Vista az XP-hez képest gyakorlatilag semmiféle olyan újdonságot nem tartalmazott, ami egy átlagos felhasználó számára igazán fontos lett volna. Leginkább csak egy teljesen felesleges design orgia volt számítógépre írva. Természetesen annak idején a kifejlesztését a 64bites architectura megjelenésével indokolták, amit valahogy még el lehetett fogadni (bár az XP-t átrakni 64bit-re sem lett volna sokkal nehezebb feladat, mint egy új operációs rendszert megalkotni). Ehhez képest viszont érthetetlen, hogy miért kezdtek el nagy tömegben új hardvereket forgalmazni a Vista 32bites verziójával, amelynek így önmagában, valljuk be őszintén, semmi létjogosultsága sem volt.

2. Az is felmerült több hozzászólásban, hogy a Windows 8 sokkal inkább egy tablet/smartphone operációs rendszer, mintsem desktop felhasználók számára kitalált valami. Ezt nem nehéz elfogadni annak a fényében, hogy míg a fenti két mobileszköz felhasználói közül legfeljebb elvétve akadnak reklamációk az operációs rendszerrel kapcsolatban, addig az asztali gépeken, vagy laptopokon futó változattal már a felhasználók jelentős részének vannak problémái..

A következő linkeken néhány magyar és angol nyelvű oldal probléma listázása olvasható:

http://index.hu/tech/2013/02/03/szivas_windows_8/

http://www.hwsw.hu/hirek/49014/microsoft-windows-8-adobe-flash-google-chrome-biztonsag-sebezhetoseg-tavoli-kodfuttatas.html

http://phys.org/news/2013-07-windows-doesnt-basic-problems.html

 Különös tekintettel arra a helyzetre amikor valaki egy előző Windows verzióról szeretne váltani.

Ismerjük be, nem teszi vonzóvá a váltás lehetőségét.

3. A támogatói érvek között szerepelt, hogy az új operációs rendszer nagy előnye, hogy az érintőkijelzős kezeléshez lett optimalizálva és abban nagyon jól teljesít. Az állítás kétségtelenül igaz és vitathatatlan tény. De önmagában ez még nem támasztja alá az új operációs rendszer létjogosultságát. Ugyanis ez a funkció nem valamiféle különleges újítás a Microsoft részéről. Talán néhány olvasót meg fogok lepni a most következő információval, de az iPad nem az első tablet volt a világon, de még csak nem is a második. Már 2001-ben, tehát majdnem 10 évvel az első iPad megjelenése előtt létezett Windows alapú tablet, természetesen a kor technikai lehetőségeinek megfelelő szinten megépítve. Az eszköz egy módosított Windows 98 rendszert futtatott, ami érintőképernyős kezelésre lett optimalizálva (az eszközhöz egyébként hagyományos billentyűzetet és egeret is lehetett csatlakoztatni, gyorsan, egyszerűen, akár egy asztali géphez). Az sem titok a legtöbb felhasználó számára, aki csak egyszer is végig böngészte a vezérlőpult menüpontjait, hogy a Windows már a 98 Professional Edition óta beállítható érintőképernyős üzemmódhoz is. Tehát nem igazán kellett egy olyan teljesen új operációs rendszer, ami képes az érintőképernyős kezelés támogatására.

 A fent leírt állítások bizonyos részletei ellenőrizhetőek az alábbi linken:

http://hu.wikipedia.org/wiki/T%C3%A1blag%C3%A9p

 Ennek a cikknek az objektív, tényközlő része itt véget ér, ezért a gyengébb idegzetűeknek, illetve troll hajlamúaknak a tovább olvasást nem tudom őszintén, tiszta szívből javasolni. Alant következik ugyanis az én erősen szubjektív véleményem, amivel valószínűleg nagyon sokan nem fognak egyetérteni.

 A zseniális, új, szemet-lelket gyönyörködtető csempék, amikre a címben is utaltam... Miért is kellenek vajh? A válasz részben egyszerű, másrészt még annál is egyszerűbb.

Lássuk először a részben-t. Okostelefonon, vagy táblagépen a kezelőfelület összességében korlátozott (mitöbb kicsi) méretű, így ha azon kisméretű ikonokat helyezünk el, akkor azokat ujjheggyel eltalálni nehézkesebb, mint egy jóval nagyobbra méretezett „csempét”. Arról nem is beszélve, hogy a csempék elhelyezkedése egymás mellett mindig pontosan illeszkedő, nem csúsznak félig-meddig egymásra, ahogyan az egyszerű ikonokkal elméletileg előfordulhat. Látvány szempontjából sem utolsó, ahogy a sok kis színes csempe kitölti az egész kijelzőt (van ám „felhasználói élmény”). Ugyanakkor ez egy 21 colos (vagy nagyobb) monitoron már nem igazán szempont. Ott az ikonok is elég nagy méretűek ahhoz, hogy bőségesen kilógjanak minden irányban az ujjbegyünk alól és még így is tucatszor több fér el belőlük egy képernyőegységen, mint ahány csempe. Hiába na, nem mindenki szeret oda-vissza lapozgatni a monitoron ahhoz, hogy egy-egy alkalmazást megtaláljon. És az a teljes képernyőt kitöltő, hézagmentes csempézés leginkább azt a funkciót szolgálja hatékonyan, hogy egyéb más lehetséges, a felületen megjelenő információt tökéletesen kitakarjon.

A dolog „másrészt” része pedig a következő: Microsoftéknál úgy gondolták, hogy életbevágóan fontos valami nagyon egyedit kiagyalni a „felhasználói élmény” terén, hiszen például a nagy konkurens Apple, ezzel hódít teret a felhasználók között. Tehát lennie kell valaminek ami annyira egyedi és „cool”, hogy az emberek még az árcédulát is elfelejtik alaposabban megnézni vásárlás előtt. Sőt, még az sem baj, ha a design mögött a tartalom kissé „bicegős”. Én nem vagyok ebben ennyire biztos, mint ők, de tudomásul veszem, hogy a jelenleg zajló társadalmi átstruktúrálódás fényében ez reális. Csak nem tudom, hogy miért kell ezt az asztali PC használók széles rétegeire is ráerőltetni. Természetesen van alternatíva Microsoft berkeken belül is, ami jelenleg a Windows 7, stabilan, megbízhatóan működő, jól átlátható operációs rendszer és remélhetőleg megjelenik a jövőben valami hasonló felépítésű utódja, mielőtt még mindannyian rákényszerülnénk, hogy kicsempézzük a számítógépünket.