Gondolat, ébresztő!

  Az igazi kezdetnek tekinthető görög színházakban még nem volt a mai értelemben vett díszlet. A színpad (itt még sokkal inkább játéktér) mögött volt egy alacsony építésű raktár, a szkéné, ennek a színpad felőli homlokzatát leggyakrabban egy oszlopsor alkotta, illetve lehetőség volt lépcsőn feljutni a tetejére is. Ez, illetve a homlokzatra rögzített különböző dolgok alkották az ókori görög színdarabok díszletét. Ez a viszonylag egyszerű díszlet nagyon sokáig volt egyeduralkodó a színházakban. A középkori színjátszás egy részében, illetve egyes területein más jellegű de hasonlóan egyszerű díszlet vette körül a színészeket. Például a vásári színjátékokon, illetve a különböző fogadók udvarain rendezett előadásokon hasonlóan egyszerű, mondhatni díszítés nélküli volt a színpadi környezet. Klasszikus értelemben véve még színpadról sem beszélhetünk, hiszen szekerek tetején, összetákolt emelvényeken, vagy éppen a puszta földön állva játszották a darabokat. Ugyanakkor már a középkorban megjelentek a fényesen díszített, színpadgépezettel támogatott, nagyméretű játszóhelyek. Ezeket különböző főúri udvarokban hozták létre és több híres személyiség, köztük Leonardo da Vinci is megfordult bennük, hogy látványos előadásokat tervezzen, rendezzen, bőkezű patrónusuk nevében a fényes társaság szórakoztatására. Ezek az előadások később aztán (például XIV. Lajos udvarában) néha teljesen átbillentek a gépi trükkök (színpadgépezet által nyújtott lehetőségek) fitogtatásába, miközben a színészek és táncosok szinte háttérbe szorultak az előadáson belül.
  Később, amikor az első állandó közszínházak megnyíltak, ahová, a szegényebb réteg, a városi polgárság, vagy a mezővárosi lakosság (is) járt el előadásokat nézni, a díszletek és a színpadgépezet igénybevételét is a színház bevételeihez kellett igazítani. Ezek a bevételek mindig is eléggé szerények voltak, így a díszletek is minél egyszerűbbek és olcsóbbak kellet, hogy legyenek. Ekkor alakult ki az a sokáig uralkodó módszer, hogy festett vásznak előtt játszották a darabokat, amelyek az éppen aktuális (vagy éppen teljesen általános) hely képét tartalmazták. Ezt a festett teret a színpadra helyezett bútorokkal, egyéb tárgyakkal bővítették ki és hozták kicsit közelebb a nézőkhöz. Ezt a módszert a múlt század közepéig eléggé gyakran alkalmazták, csak az elmúlt néhány évtizedben szorult szinte teljesen háttérbe. A technikai fejlődéssel megjelent a kőszínházakban a színpad fölötti zsinórpadlás, ami kifejezetten ezeknek a festette háttereknek a gyors színpadra juttatására, illetve gyors cseréjére szolgált. Ha egy színháznak 20-30 különböző festett háttere volt, akkor már szinte bármilyen helyet meg tudtak jeleníteni a színpadon. Ha a háttér cseréje előtt a függönyt is leengedték, akkor a térváltás „illúziója” a néző számára még tökéletesebb volt. Ezen kívül a süllyesztő nevű színpadgépészeti elem volt az, ami színpadi illúzió keltésére volt alkalmas ezen az „ős-színpadon”. Lehetővé tette, hogy a nézők számára váratlanul, vagy éppen láthatatlanul juttassanak tárgyakat, vagy személyeket a jelenetek közben a színpadra, vagy éppen tüntessenek el onnan. Ezen az alapfelszerelésen gyakorlatilag a huszadik század közepéig nem sokat változtattak. Jelentős változást csak a századvég technikai lehetőségei és színházi igényei hoztak.
  Természetesen az építette díszletnek is komoly, hosszú időre visszanyúló hagyományai vannak, de általánosan a huszadik században terjedt el a használata, elsősorban anyagi okok miatt. Ezekhez a díszletekhez jelentős mennyiségű fára, fémre és egyéb alkotóelemekre van szükség. A megtervezésük és a kivitelezésük is bonyolult és éppen ezért költséges folyamat. A rendezőkről írva már említettem, hogy egy darab előkészítésének fontos momentuma az, amikor a rendező a díszlettervezővel egyeztet arról, hogy az adott előadást milyen díszletek között valósítsák meg. Ez után a díszlettervező egy előzetes tervet készít rajz vagy makett formájában, amit újra egyeztet a rendezővel, majd mikor megszületett a végső terv, akkor a tervelfogadás alkalmával az adott színház vezetőségével is. Amikor ez megvan, el kell készíteni a részletes műszaki rajzokat, amiknek az alapján a díszletek legyártása meg fog történni. Ebben a szakaszban kap szerepet a szcenikus (színpadgépészeti mérnök), aki a díszlet színpadra alkalmazásáért felelős, kezdve attól, hogy az jól elférjen a színpadon, szállítható és szerelhető legyen, egészen addig, hogy a díszletelemek esetleges funkcionális mechanizációját megtervezze (pld.: felvonóhíd, vagy lebegni látszó díszletelemek). A szcenikus dolga az is, hogy a díszletet megépítő műhellyel, illetve annak vezetőjével tartsa a kapcsolatot, elvégezze a szükséges egyeztetéseket, és az esetleg felmerülő, előre nem látott problémák, megoldásában közreműködjön.
  Néhány évtizeddel ezelőtt még az volt az általános szokás, hogy a legtöbb színház, a saját műhelyeiben gyártotta le a szükséges díszleteit. Ez gyors, egyszerű és kézenfekvő megoldás volt. Azonban a díszletek mérete, összetettsége és egyéb, gazdasági összetevők hatására ez ma már egyre kevésbé jellemző. Tudtommal ma Budapesten csak az Operaháznak van jelentősebb díszletépítő műhelye. Természetesen a nagyobb színházak műhelyháttere megmaradt (asztalos, kárpitos és lakatos műhely), de ezekben maximum kisebb, egyszerűbb, vagy kiemelten sürgős munkákat végeznek. Viszont kialakult néhány (talán 3-4) olyan nagy díszletépítő műhely, amely színházaktól függetlenül önálló vállalkozásként működik. Ezek a vállalkozások bármelyik színháztól, televíziótól, de akár filmgyártól is elfogadnak megrendeléseket, teljes díszletek, illetve egyes, különleges elemek legyártására. Ezekben a műhelyekben jobbára olyan emberek dolgoznak, akik jól ismerik a színházak világát, az ottani követelményeket, egy részük hosszabb-rövidebb ideig dolgozott is színházban díszletezéssel kapcsolatos munkakörben. Ebből kifolyólag az itt végzett munka megfelelő színvonalú és a kívánt minőségű díszletet eredményezi végtermékként. Ennek fényében természetesnek vehető, hogy ezek a műhelyek egyáltalán nem dolgoznak olcsón. De azért talán sikerül néhány embert meglepnem, ha elárulom, hogy egy-egy komolyabb, összetettebb díszlet áráért egy meglehetősen színvonalas budai ingatlant is lehetne vásárolni ma már, mivel a fent említett ár több tízmillió forint. És akkor ebben a járulékos költségek még nincsenek is benne. Tehát elkészül egy díszlet, mondjuk 25 millió forintért, és könnyen előfordulhat, hogy mindösszesen 30-35 előadást játszanak le benne, aztán megy a szemétre… Mielőtt valaki a tények eltorzításával vádolna, meg kell említenem, hogy ez a „megy a szemétre”, nem teljesen igaz, hiszen bizonyos alkatrészeket-anyagokat le lehet, és le is szoktak szerelni ezekről a leselejtezett díszletekről és felhasználják őket később máshol. De ez még jó esetben is csak az összköltség tíz százaléka körül van, tehát a 25 millióból több mint 20 millió megy a szemétbe. A nagyméretű díszletek raktározása bonyolult és költséges is, ezen kívül egy másik darabot úgysem lehet (ha lehetne is senkinek sem füllik a foga hozzá) az adott díszletben lejátszani, így csak a kidobás marad megoldásnak. Ha figyelembe vesszük, hogy egy nagyobb színház teljesen teltházas előadása, jegyárban (tehát nem bérletes nézőkkel) hozzávetőlegesen másfél millió forint bevételt jelent, akkor könnyű kiszámolni, hogy csak ahhoz, hogy a díszlet ára megtérüljön, minimum húsz előadásnak kellene ilyen teltház előtt lemennie. Tehát bátran kijelentem, hogy az összesen ötvennél kevesebbszer játszott darabok esetén nem, hogy a bevételt, de az állami támogatást dobják ki a színházak a szemétbe.
  Térjünk vissza még egy pillanatra a díszletépítő vállalkozásokhoz! Mindannyian ismerjük a piaci verseny fogalmát. Ezt a díszletgyártók sem tudják elkerülni. A meglévő műhelyeknek úgy gondolom, van elegendő munkájuk, néha még a határidőket sem sikerül napra pontosan tartaniuk, de ezzel együtt minden megbízás jól jön. És itt újra reflektorfénybe kerül a szcenikus. Hiszen ő az, aki az érintettek felé javaslatot tesz, hogy melyik műhelyt bízzák meg az adott díszlet kivitelezésével. Ezt a javaslatot tapasztalataim szerint el is szokták fogadni. Továbbá szerepe van abban is, hogy az elvégzendő munka előkalkulációit és végszámláit ellenőrizze, ha lehetőség van rá „alkudjon” is az árból. Tehát igen fontos személynek lehet tekinteni a gyártás ügyében. Ezzel természetesen a díszletépítő műhelyek főnökei is tisztában vannak. És az vesse rájuk az első követ, aki egy 10-20 milliós megrendelésért nem lenne hajlandó némi kedves „viszonzásra”. Nem zárható ki, hogy ez az „ocsmányság” csak az én fejemből pattant ki és soha Magyarországon (vagy bárhol a világban), szcenikus még semmit sem fogadott el azért, hogy valamelyik cégnek adott egy megbízást, de ez akár pro, akár kontra nehezen lenne bizonyítható. Persze nem minden az anyagi érdek. Előfordul(hat) olyan is, hogy azért bíznak egy adott műhelyre szívesebben munkát, mert ők pont abban a szerelési technikában járatosak, amit az illető szcenikus előszeretettel alkalmaz. Erről van egy apró kis történetem is. Egy elismert szakember, aki az egyik nagy színházunk szcenikusa már évtizedek óta, egy színpadi díszletmegbeszélés alkalmával azt mondta (szerényen):
 - Operafóliában én vagyok a legjobb az egész országban.
 - Meg zártszelvényben és kazánlemezben (az expandált lemez szakmai gúnyneve)… - jegyezték meg epésen a szintén jelen lévő díszletező munkások.
  Ez a laikusok számára így nem sokat mond, ezért kicsit bővebben is kifejtem. A díszítők arra utaltak, hogy az illető szcenikus előszeretettel használja a kivitelezés megtervezésekor a fémből készült zártszelvényeket és az expandált lemezt, akár indokolt abból készíteni az adott díszletelemet, akár nem. Ettől természetesen az adott elemek nehezek lesznek és nehezebb is dolgozni velük. És még az sem biztos, hogy a fém miatt legalább a tartósságuk nő, mivel a nagy önsúly miatt könnyebben elpattannak a hegesztett varratok, ha például véletlenül eldől, vagy leesik valahonnan a díszletelem.
  A már sokat emlegetett Miss Saigon darab több érdekességet tartalmaz a díszletek vonatkozásában is. Az egyikük az, hogy a történet, szinte kihagyhatatlanul megköveteli néhány jármű szerepeltetését is. Ezek közül az egyik egy helikopter, ami a kivonulási jelenetben elengedhetetlen a történelmileg hű ábrázolás szempontjából, és zeneileg is bele van komponálva a darabba. Mindemellett színpadi hatásnak sem utolsó, ahogyan egy helikopter le, illetve felszáll a színpadon. Amikor ez a darab a Szegedi Szabadtéri játékokon ment (két egymást követő évben is), ott egy valódi helikopter szállt fel a Dómtér színpadáról, nagy tetszést váltva ki a nézők soraiban. De ugyanez a jelent változtatások nélkül zajlott az Operettszínházban is, és minden más kőszínházban világszerte, ahol ezt a darabot játszották. Ezen kívül egy katonai dzsip és egy nagyméretű amerikai luxusautó is fontos szereppel bírt az előadásban. Ezek a díszletelemek az adott darabban valóban fontosak voltak. Viszont úgy a rendezőket, mint a díszlettervezőket, egyre többször vonzza a lehetőség, hogy ilyen eszközöket, járműveket is megjeleníthetnek a színpadon. Első ilyen jellegű élményem az volt, amikor a Vígszínház „West Side Story” előadásának egyik jelenetében egy szirénázó rendőrautó érkezett a színpadra (a hátsószínpadról az utcára nyíló díszletkapu jóvoltából), nem kis meglepetést okozva a nézők soraiban. Később ugyanezen a színpadon megfordult valós méretű mentőautó és oldalkocsis motorkerékpár is. Az Operett színház színpadán pedig a Miss Saigonos járműveken kívül láthattak a nézők közel eredeti méretű oldtimer gépkocsit is.
  És itt az operettnél meg is állnék egy pillanatra. A díszletépítésen belül van egy „irányzat”, amit az operett jelzővel szoktak illetni. Ez azt jelenti, hogy egy adott díszletelemet úgy építenek meg, hogy csak a közönség felé eső, jól látható része van elkészítve, míg a mögöttes, nem látható része hiányzik. Példának okáért egy négykarú operett csillárnak csak három karja van. Ebből egy előre áll, kettő pedig két oldalra. A negyedik teljes mértékben hiányzik, csak a geometriai elrendezés az, ami azt az illúziót kelti a nézőben, hogy a csillár négykarú. Ennek az az előnye, hogy így maga a díszletelem könnyebb, és egyszerűbben tárolható. Természetesen általánosan igaz, hogy minden díszletelemnek csak a nézőtér felé eső része mutat valós képet, míg a hátoldala, csak lécekből, fémmerevítőkből és súlyvasakból áll. Ezért az „operett” jelző csak azokra az elemekre használatos, amelyeknél az lenne a logikus, hogy teljes egészében szerepeljenek a színpadon. Ilyen például a fent már említett csillár. De ilyen volt a már említett amerikai luxuskocsi is, amit az első ajtók vonala mögött gyorsvágóval egyszerűen kettévágtak, teljesen kibeleztek, kerekeken guruló fémkeretre raktak és úgy használtuk. Amikor a színpadon előre gördült, füstöt fújtak mögé, hogy eltakarja a hátsórész hiányát és mi, kísérők is úgy álltunk, hogy takarjuk a rálátást a nem létező hátsórészre. A másik darabban az oldtimer más érdekes operettes megoldást alkalmaztak. Azt a hossztengelye mentén megfelezve két különböző színre festették, így jobbról balra haladva egy fekete halottaskocsi volt, míg balról jobbra haladva egy fehér luxus limuzin. Ez az ötletes megoldás lehetővé tette, hogy egy kocsi elég legyen a kettő helyett. Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy a fent részletezett dolgokból kiindulva eloszlassak egy esetleges tévhitet. Amikor Magyarországról szólva valahol elhangzik az, hogy „operett ország”, az közel sem pozitív mellékzöngével bír. Nem arra kell gondoltunk, hogy az állandóan kedvesen mosolygó, táncoló, éneklő arculatunkra gondolnak, hanem sokkal inkább arra, ami a díszletekre vonatkozik, miszerint elölről minden szép, csillogó, tökéletesnek tűnik, míg a háttér, a mögöttes dolgok, csak ímmel-ámmal vannak összetákolva, vagy teljesen hiányoznak.
  A másik vonulat az, amikor a mindent nagyon is valószerűvé akarnak tenni egy díszletben. Nem csak a díszletelemeket, hanem a technikai történéseket is. Ennek a része a tűz és a víz is. A Vígszínház emlékezetes „Heibroni Katica” című előadásában, több méteres lángoszlopok csaptak ki a díszletből és egy kisebb medencényi tó volt a színpad közepén. Az előadás kitörő sikert aratott. Ugyanakkor a szintén vígszínházi Machbet előadáson, ahol az élethű eső effektet úgy hozták létre, hogy a tűzvédelmi rendszer részét képező előfüggöny-esőztetőt kapcsolták be minden előadáson, csak azt érték el, hogy a vasfüggöny vonalában teljesen szétrothadt a színpaddeszkázat és az évad végén tetemes összegért javíttatni, cseréltetni kellett.
  Eredetileg arra gondoltam, amikor ezt a könyvet terveztem, hogy az egyik nagy díszletépítő műhely vezetőjével fogok majd elbeszélgetni a díszletekről, és ami velük kapcsolatban érdekes lehet. Kaptam is egy telefonszámot, amin egyiküket, akivel munkakapcsolatban voltunk, elérhettem volna, és valószínűleg hajlandó is lett volna velem leülni egy beszélgetésre. De aztán belegondoltam, hogy a kérdéseim egy része olyan lenne, amire nem szívesen, vagy nem őszintén válaszolna. Ezért inkább egy díszítő (a színházban a díszleteket a színpadra beszerelő) barátommal ültem le beszélgetni erről a dologról. Ha nem is abból az aspektusból látja a dolgokat, mint egy cégvezető, de az ő őszinteségében semmi okom sincs kételkedni. Ő névvel vállalta a beszélgetést, de ismervén az ő és munkatársai helyzetét, az esetleges következményeket elkerülendő, most nem nevesítem beszélgetőpartneremet.
 - Egy általános kérdéssel szeretném kezdeni. Mi a véleményed a mai magyar színházi világról?
 - Én tíz-tizenegy éve dolgozom itt a Vígszínházban, más színházakról csak felületes ismereteim vannak. Ritkán jutok el máshová előadásokat nézni. Néhány barátom, ismerősöm, akik hasonló munkát végeznek a főváros más színházaimban, szoktak mesélni az ottani dolgokról is. Általánosan azt látom és hallom, hogy például a színpadok megtervezésekor, felújításakor nem mindig azok a dolgok kerülnek be a konstrukciókba, amikre a későbbi munka során igazán szükség lenne. Rengeteg potenciális hibaforrás van, amiket meg sem próbálnak kiküszöbölni, és ennek megfelelően eléggé gyakoriak is a hibák. És az újonnan beszerzett, drága berendezések egy része sem bizonyul kellően korszerűnek. Ez nekünk sok plusz munkát jelent. Gyakran éppen azok a berendezések akadályoznak minket a munkavégzésben, amelyek azért lennének, hogy megkönnyítsék a munkánkat.
 - Nálatok, a műszak soraiban, általában huszonéves fiatalok dolgoznak, kevés a 30-35 év feletti. Az ilyen korú srácokat mi vonzza a színházhoz, egy ilyen nehéz munkaterületre, fizikai munkát végezni?
 - Én érettségi után mindenféle munkát végeztem. Könyveket, újságot árultam. Összeismerkedtem néhány sráccal, akik itt dolgoztak, ők meséltek a színházról. Felkeltette az érdeklődésemet. Azt mondták, jöjjek be jelentkezni, itt mindig van felvétel. Eljöttem, kipróbáltam, megtetszett és itt ragadtam. A legtöbben így kerülnek ide. Van, aki csak rövid ideig marad, és vannak néhányan, akik így mint én, itt ragadnak.
 - Ahogy én látom, nálatok elég nagy a fluktuáció. Jóval jelentősebb, mint a színházon belül bármely más területen. A többség alig tölt itt egy évet. Aki marad, azt szerinted, mi marasztalja itt?
 - A színház varázsa, atmoszférája magához szippantja az embert. Itt mozgalmas az élet, mindig történik valami érdekes. Van, aki pedig megszokásból marad, egyszerűen lusta továbblépni, miközben meg panaszkodik, hogy ez nem perspektíva neki.
 - Te elvégeztél egy főiskolát, van egy diplomád, ha jól tudom. Ez pontosan mire is képesít téged?
 - Műszaki vezető és szcenikus végzettségem van.
 - Te ezzel a végzettséggel szcenikus lehetnél?
 - Igen.
 - Mégis megmaradtál „egyszerű” kétkezi munkásnak a díszletek között.
 - Még igen. – bólint rá mosolyogva.
 - A lehetőség hiányában, vagy nincs benned elég ambíció?
 - Egyrészt azért, mert házon belül nem adott a lehetőség a váltáshoz. Ahhoz, hogy itt előre lépjen valaki, ahhoz a „megfelelő” helyen kell lennie. Mivel minden ilyen pozíció be van töltve, és csak akkor hagyja el a tulajdonosa, ha nyugdíjba megy, az előlépésre is csak akkor adódik lehetőség. És addigra már hosszú sorban várnak a jelöltek… Másrészt, az ambíció olyan, hogy megvan egy alap képzettségem, amit az iskolában szereztem, de ehhez a szakmához minél több gyakorlat is szükséges. Ezt a gyakorlatot csak munka közben lehet megszerezni. Mivel azonban nem jutok ilyen jellegű munka közelébe, nem tudom a szükséges gyakorlatot megszerezni és így a saját tudásomat sem áll módomban próbára tenni. Ez egy ördögi kör.
 - Te tíz éve foglalkozol, dolgozol már díszletekkel. Tíz év alatt biztosan fejlődött ez a terület is. Mi a véleményed a mai díszletekről?
 - Megfigyeléseim szeriont a díszlettervezők és a szcenikusok nem mindig vannak összhangban. És minket, akik végül is a legtöbbet dolgozunk nap, mint nap ezekkel a díszletekkel, senki sem kérdez meg, amikor egy konstrukciót kitalálnak, és meg akarnak valósítani. Nem veszik például figyelembe, hogy ha egy darab jellegéből kifolyólag esélyes rá, hogy tájelőadásokra fog menni, vagy meghívják esetleg több fesztiválra is, akkor azt a díszletet utaztatni kell, és megfelelően összeállítani, rendeltetésszerűen használni, más, idegen színpadon is. A díszletek nem rugalmas és praktikus elvek szerint vannak megtervezve és kivitelezve.
 - A díszletek túlélési ideje, az, hogy meddig képesek szolgálni egy előadást, nagyban függ attól is, hogy ti díszítők, hogyan bántok velük, az össze és szétszerelésekkor, illetve a raktározásnál. És az is, nyílt titok, hogy azok a díszletek, illetve díszletelemek, amelyekkel valamilyen okból nem szívesen dolgoztok, elé gyorsan tudnak amortizálódni. Szerinted mennyivel több fizetéssel lehetne elérni nálatok, hogy ezekkel a darabokkal is kellő óvatossággal bánjatok?
 - Mi bizonyos szintig lelkesen és lelkiismeretesen dolgozunk. Az, hogy egy díszlet mennyire kezelhető, az nem csak rajtunk múlik. Lehet rá vigyázni, de ez függ a díszletelemek mennyiségétől és a kivitelezésük minőségétől is. A lelkesedésünk természetesen a honoráriumunkon is múlik. Mi néhányan, akik már hosszú évek óta dolgozunk itt, alig kapunk valamivel több fizetést, mint azok, akik csak egy-két hónapja jöttek és valószínűleg csak egy-két hónapig fognak maradni. Pedig mi már egészen más minőségű munkát végzünk, mint ők. Mi szeretjük a színházat, nem csak lelkesedünk érte, de szeretetből mi sem kapunk a boltban semmit. Ha mindent korrektül figyelembe veszünk és a túlzásokat is kerüljük, akkor a jelenlegi fizetésünk másfélszerese lenne a reális ezért a munkáért. És akkor olyan életfeltételeket, hátteret tudnánk magunknak teremteni, hogy a „nemszeretem” munkákat is kellő odafigyeléssel tudnánk elvégezni. De ez sem oldaná meg azt, hogy szinte minden napunkat reggeltől estig, néha éjszakába nyúlóan is itt töltjük. A munkavédelmi szempontok is sokszor háttérbe szorulnak, és nem csak a hanyagság, illetve a fáradságból eredő hanyagság miatt. És velünk a szakszervezet sem igazán foglalkozik…
 - Ha jól veszem ki a szavaidból, akkor úgy érzitek, hogy ti a díszítők, a műszak, amolyan mostoha gyerekek vagytok a színházban.
 - Néha nagyon úgy tűnik, hogy mi vagyunk itt a legelsők és a legutolsók. Több szempontból is. Reggel, munkakezdéskor mi érkezünk szinte elsőnek, mert a díszletnek 10-re, mire kezdődik a próba, állnia kell, és este (éjszaka) mi távozunk utoljára, mert ha hosszú volt az előadás, és bonyolult a díszlet, akkor akár éjfél utánig is tarthat a szétszerelés. Másrészt pedig a munka vonatkozásában, ha dolgozni kell, miránk jut a legnagyobb rész, míg az elismerésből viszont a legkisebb.
 - És egyéb szempontokból nézve mi az, amit a legnagyobb hibának, problémának érzel?
 - Nem mindig a megfelelő emberek vannak a megfelelő helyen. Úgy szakképesítés, mint hozzáértés terén, akár színházi, vagy emberi szempontból. És a felsőbb vezetőknek gyakran maga felé hajlik a keze. Nem mindenki és nem mindenki egyformán érzi azt, hogy a színházért kellene közösen tenni valamit és, hogy mi mindannyian egy csapatba tartozunk. Sokkal inkább a saját karrierjük építgetése, és ezzel kapcsolatban a jólétük megteremtése foglalkoztatja őket. Gyakran elfeledkeznek róla, hogy a háttérszemélyzet, a tárak; bútorosok, díszítők, fodrászok, öltöztetők munkája nélkül nem lehetne előadásokat tartani, és az lenne a normális, ha nem csak kötelességeink, de jogaink is lennének.
  Nos ilyen a díszlet és az egész színház a kalapács és a csavarhúzó mellől nézve.