Személyesen az 1995-ös végzős színész osztály, azon belül is Széles Tamás barátom által jutottam be először a Színház és Filmművészeti Egyetemre (akkor még Főiskola). Abban az osztályban végzett többek között Anger Zsolt, Gregor Bernadett, Hajdú „Steve” István, Kamarás Iván, Marozsán Erika, Széles Tamás. A végzősök egy része a Vígszínházban volt gyakorlaton, így ismerkedtem össze velük. Több vizsgaelőadásukra (szinte az összesre) meg lettem hívva, néhányszor azt ezt követő bulira is. Ennek következtében sikerült kicsit jobban belelátnom a főiskola életébe. De ez persze nem elég ahhoz, hogy fel tudjam mérni, milyen is a hivatalos színészképzés és hogyan válik valaki diplomás színésszé. Miután a tanári kar részéről nem kaptam meg a minimális segítséget sem a főiskola belső megismerésére, a másik irányból közelítettem meg a dolgot és egy nemrégen végzett, fiatal, tehetséges színészt kerestem meg a kérdéseimmel, aki készségesen segített nekem. Fesztbaum Bélával a Vígszínház egyik öltözőjében ültünk le beszélgetni.
- Azzal kezdeném, ami felmerülhet mindenkiben, aki elgondolkozik a színészetről, hogy egyáltalán hogyan jut eszébe valakinek, hogy színész legyen?
- Nekem úgy jutott eszembe, és szerintem ezzel nem vagyok egyedül, hogy fiatalkoromban, az általános és középiskolában, olyan srác voltam, aki nagyon szívesen szerepelt, szórakoztatta a családot, adott esetben az egyéb környezetet. Ebből egyenes út vezetett oda, hogy az iskolai ünnepségeken felkértek szavalni, kulturális seregszemléken, akkor még így hívták, szerepeltettek, különböző műsorszámokban. Ezeken jó eredményeket értem el. Szerettem az irodalmat, a kultúrát. Egerben nőttem fel és ott egy eléggé erős kulturális bázis van, színház, főiskola, és az egész városnak van egy nagyon szép történelmi miliője. A szüleim nagyon sokat hordtak színházba gyerekként és nem csak gyermek előadásokra, hanem komoly felnőtt darabokra is. Ezekből elég sok szép dologra emlékszem még ma is. Az indíttatás már innen megvolt. És egy igazán fontos momentum volt az, amikor az osztályfőnököm, felhívta a figyelmemet arra, hogy létezik ebben az országban egy olyan gimnázium, Szentesen a Horváth Mihály gimnázium, ahol irodalom-dráma tagozatos oktatás folyik. A nagy túljelentkezés ellenére szerencsésen fel is vettek ide. A gimnáziumnak nagyon jó híre volt, a tagozatos oktatást még a hetvenes évek végén alapozta meg Várkonyi Zoltán és Bácskai Mihály, ők találták ki ezt a dolgot. Sok „név” került ki már addigra is az intézmény falai közül. Ott, ebben a gimnáziumban kaptam végül is egy eléggé nagy lökést abba az irányba, hogy a színházat válasszam, mint pályát. Azért voltak persze más gondolataim is, mert nem lehet csak erre feltenni egy kamasz jövőjét…
- Pedig sokan megteszik.
- Igen sokan megteszik, de én ennél, talán alkatomnál fogva is egy picit óvatosabb voltam, és a felvételinél megjelöltem még egy másik irányt is.
- Irodalom? – kérdezek rá bátortalanul.
- Nem. – mosolyog Béla. – A pécsi egyetem művészettudományi szaka.
- Azért ez is rokonterület.
- Igen valóba. Filozófia, esztétika, magyar, ott is ezek voltak a felvételiben. De oda már nem mentem el felvételizni, bár felkészültem, mert a főiskola felvételi eredménye hamarabb megjött, felvettek.
- Ha sarkítva összefoglalnám a gyökereket, ahhoz, hogy valaki e felé a pálya felé irányuljon, kell egy adag exhibicionizmus, egy nagy adag pozitív megerősítés a környezet részéről és az, hogy elragadja a színház csillogása?!
- Tulajdonképpen igen, jól összefoglaltad. Abszolult ez a három összetevője van. Nyilván az exhibicionizmus benne a legerősebb. Olyan fiatalemberről, fiúról vagy lányról van szó, ki valamiért mindenképpen meg akarja magát mutatni. Hogy ez milyen formába öntődik az már egy későbbi dolog, de tulajdonképpen az a legfontosabb, hogy szerepelni szeretne. Bár alkatomnál fogva én egyébkén visszahúzódó kis srác voltam, de a magánélettel ellentétben a színpadon mindig szerettem szerepelni. Lehet, hogy egy személyiségjegy van mögötte, hogy amit az élet hétköznapi területén az ember „eltitkol”, azt színpadon tudja kompenzálni, kiélni. Szerintem nálam ez valahogy így történt. Elragadott a színház varázsa, valóban tetszett, amit láttam belőle, szerettem volna magamat megmutatni és a kezdeti sikerek, csak fokozták a motivációmat.
- Véleményed szerint a színház és filmművészetire jelentkező fiatalok nagy többségénél szintén ez a hármas lehet a domináns?
- Szerintem ez a hármas mindenképpen. De, hogy kinél melyik erősebb ez a személyiségtől is függ. Oda nagyon sok fiatalember úgy jelentkezik, hogy nincs tisztában azzal, hogy pontosan mire is jelentkezik, vagy megvan-e benne a kellő indíttatás.
- Utána néztem és arra jutottam, hogy ma Magyarországon tizenhét olyan intézmény található, gimnáziumokkal együtt, amely valamilyen szinten színpadi (színész jellegű) képzést nyújt. Ebből az egyetemmel együtt 2-3 van, amelyik felsőfokúként van elfogadva. Ha jól emlékszem a főiskolán tíz fő körüli évfolyamok végeznek évente…
- Igen 8-10 esetleg 12-13.
- Ha ezt tizenhét intézményre nézzük, és akkor még a gimnáziumok jóval magasabb végzős osztálylétszámát nem is vettük figyelembe, akkor ez évente 170 frissen végzett színészpalánta, akik közül körülbelül harmincnak viszont ténylegesen elfogadott színészdiplomája van. Szerinted ez a mennyiség az utánpótlási igényekhez hogyan viszonyul?
- Nézd, nekem csak a főiskola végzőseiről vannak információim. Azt tudom, hogy ha csak a főiskolán végzettek számát nézzük, az a jelenlegi körülményekhez képest sok. Én azt gondolom, hogy jelenleg több színészt ad az országnak, vagy ha emelkedettebben fogalmazunk; a társadalomnak, mint amennyire szükség van. Illetve egyáltalán nem biztos, hogy a végzősök közül mindenki, ha lesz is munkája, olyan munkával fog foglalkozni, mint amilyenre a főiskolán felkészítették. Természetesen minden relatív, hiszen miért lenne sok, évente 170, vagy akár a főiskoláról kikerülő 15, ha két osztály végez, akkor 20-30 jó színész?! Nos, azért sok elsősorban, mert a mai magyar kulturális élet nem ad annyi munkát és nem igényel annyi ilyenfajta munkavégzőt, művészt, mint ahányan a főiskoláról kijönnek. Egyszerűen nincs ennyi színészre szükség.
- Tudom, hogy a felvételi első lépcsőjében nagyon sok csoportra vannak osztva a jelentkezők, és így nem találkozhattál mindenkivel, de a megérzésed szerint hányan felvételiztek, amikor Te felvételiztél, veled együtt?
- Én azt hiszem erre talán egész pontosan, tudok adatot mondani. Nyolcszáz és kilencszáz között volt a jelentkezők száma az én értesüléseim szerint. Ebből tizenheten kerültünk felvételre. Őrületesen nagy túljelentkezés volt.
- Ha nagyon durva átlagot vonok, és ezt kivetítem az említett tizenhét intézményre, akkor ez évente több ezer olyan fiatalt jelent, aki a színészi pálya felé orientálódik. Ez az adott korosztály összességére nézve egy elég komoly hányad. Valamiért sokakat csábít ez a szakma.
- Sokakat csábít még most is, pedig lehet látni az elmúlt évek tendenciáját, főleg a filmkészítés terén, egyre szerényebbek a lehetőségek. Van még egy fontos probléma, amit érdemes elmondani a mennyiség tekintetében. És ez az, hogy Budapest központú lett ilyen szempontból is az ország. Volt egy időszak, amikor szinte kötelező volt, vagy legalábbis erősen ajánlott, hogy egy frissen végzett színész néhány évre, vidékre szerződjön. Ez mára tulajdonképpen teljesen megszűnt. Valamiért megszűnt az átjárás a budapesti és a vidéki színházak között. A budapesti színházigazgatók talán kevesebbet járnak vidékre, kevesebbet válogatnak az ottani, már esetleg megérett termésből. És így aki a színészek közül a vidéki életet választja, annak kevés színháztól eltekintve, amelyek országos elismertségűek, nincsenek kiemelkedő lehetőségeik a szakmában. A tapasztalataim szerint rengeteg vidéki színház saját magának neveli ki az utánpótlást. Aki jelen pillanatban valamelyik kisebb vidéki színházban főszerepet játszik, főleg ha fiatalemberről van szó, annak valószínűleg nincs ilyen irányú felsőfokú végzettsége, hanem mondjuk az ottani színház stúdiójában nevelődött ki valamivé. Nem kizárt, hogy ez egy jó dolog, hogy ott is kaphatott egy erős képzést, de kisebb a valószínűsége.
- Ezzel kapcsolatban szeretném megkérdezni, hogy ha nagyon kritikusan szemléljük, szerinted mi az, amit a főiskola tanított meg neked, amiről úgy gondolod, hogy azt a gyakorlatban, egy színházban semmiképpen sem tudtál volna, vagy nem tudtál volna ilyen szinten elsajátítani?
- Elsősorban a gondolkodásmódot. Szerep megközelítést. Azt, hogy egy munkához, feladathoz hogyan kell hozzáállni. Ez nyilván függ a mestertől, akitől az ember a szakmát tanulja. Nekem a főiskola legnagyobb hozadéka, hogy megtanultam egy szereppel dolgozni. De a szakmát, a szakmaiságát valóban a gyakorlatban, a színházban sajátítja el az ember. Olyasmi ez, mint egy gépkocsivezetői jogosítvány. A tanfolyam alatt megszerzed az ismereteket, leteszed a vizsgát, aztán a vezetésbe már a forgalomban, menet közben jössz bele. Én már a „forgalomban” vagyok 6-7 éve és Abszolult látom hasznát a főiskolának. A főiskolai mesterség óráknak elsősorban. Az egy más kérdés, hogy a többi órának, zenének, beszédnek, kultúrtörténetnek, színháztörténetnek látom-e hasznát, illetve hogy mindez milyen szintű volt. Ez erősen megkérdőjelezhető.
- Ennek tükrében, soknak, elégnek, vagy kevésnek tartod a főiskola négy évét a szakma kitanulásához? Van-e olyan, amit nyugodtan el lehetne hagyni a tantervből, mert csak időpazarlás?
- Biztos, hogy van fölösleges dolog, bár én csak a saját tanulmányaimról tudok beszélni. Ami az óta történt nem ismerem, bár úgy tudom történtek változások, hiszen volt egy elég komoly rektorváltás. Tanultunk fölösleges dolgokat, voltak fölösleges óráink. De leginkább azért voltak fölöslegesek, mert nem voltak hatékonyak. Rengeteg óra úszott el a zavarosban. Amik egyébként borzasztó fontosak lettek volna. Egy példát említve, ott a zenei képzés. Én prózai színésznek tanultam, de prózai szakon is van valamiféle zenei oktatás. Ehhez képest úgy felesleges az erre fordított óra, hogy a 13 színészből, jelen esetben, a mi osztályunkban ennyien diplomáztunk, egy kezemen ímmel-ámmal tudom megszámolni, hogy hányan tudtunk a négy év végére kottát olvasni. Nem zongorista szinten, tehát hogy lepötyögje az adott darabot, hanem ha egy zenés szereppel találkozik, akkor a dallamot ki tudja olvasni belőle. Pedig ennek lett volna értelme. Az órarendünk az, gyönyörű volt. Ha az mind úgy történik, következetesen és „követelve”, nagyszerű lett volna. De nem így történt. Másik kedvenc példám, amivel most én is küzdök, az a nyelvismeret. Ma már követelmény a diploma megszerzéséhez, legalább egy idegen nyelv középszintű ismerete. Nekem van egy középfokú német nyelvvizsgám, amit még a főiskola előtt tettem le. Ennek a segítségével az elmúlt időszakban sok olyan munkában sikerült részt vennem, aminek e nélkül a közelébe sem kerültem volna. De a nyelvoktatás tekintetében nálunk még semmi sem történt a főiskolán. Bár voltak nyelvóráink, tényleges eredményük azonban szinte semmi.
- Ha szigorúan megnyirbáljuk a tantervet, mennyi lehetne az a minimális idő, ami alatt egy színészt „ki lehet képezni”
Beszélgetőpartnerem itt jelentősen nagyot sóhajtott és csak kisvártatva fogott bele a válaszba. Nem kérdeztem rá, de úgy tűnt ez a kérdés már többször megfordult az ő fejében is.
- Nehéz kérdés, de azt gondolom, hogy a jelenlegi négy éves képzés jó. Ha egy kicsit koncentrálódnak, praktikusabbá és következetesebbé válna, akkor talán három év is elegendő lenne. Ennyi idő viszont feltétlenül kell. Ha minden mást leszámítok, a mesterségbeli lépcsőket mindenképpen meg kell járni, azt nem lehet kihagyni. Muszáj „megszenvedni” a különböző stációkat, ami viszont időbe kerül. Ilyen szempontból a dolog mindenképpen jól van kitalálva, hogy a főiskola utolsó évében egy gyakorlati év van, amikor a tanulók már egy valós színház, valós színpadán kell, hogy teljesítsenek. Ez is újabb tapasztalatokkal gazdagítja a tanulmányokat.
- Ahogy én megfigyeltem, mivel több gyakorlatos évfolyamot megéltem már itt, összesen kilencet, ebben az utolsó, gyakorlati évben, mikor a színházban már komolyabb munkát kell végezni a hallgatóknak, nagyon meg vannak „hajtva”. A főiskola alig-alig lazít valamennyit a terheiken, miközben a színház, már egész emberként számít a helytállásukra. Te belülről ugyanezt érezted annakidején? Ez túlzott megterhelés, vagy egyszerűen csak a színházi élet „trappban szarás” tempójához igyekszik hozzászoktatni a fiatalokat?
- Színháza válogatja. Neked is és nekem is elsősorban a Víggel kapcsolatban vannak élményeink. Itt, mivel egy hatalmas intézményről van szó, óriási apparátussal, valóban erre próbál felkészíteni. És szerintem jól is teszi. Azt gondolom, hogy a gyakorlati évem alatt, amikor itt voltam, borzasztó sokat dolgoztam, elképesztő dolgokba ugrottam bele. Minden este más előadás, gyorsan megtanulni, gyorsan alkalmazkodni. Némelyiknek Te is részesen voltál, amikor én idekerültem. Nekem személy szerint ez jót tett és egyáltalán nem zavart, hogy egyből ennyire a „lecsóba” csöppentem. Minden buktatójával együtt is megérte, mert ugyanezt teszem most is, csak még több munkával.
- Azzal együtt, hogy a képzés közel sem tökéletes, a frissen végzők közül egyre többen vannak, akik „több lábon” állnak, jóval sokrétűbb tudással rendelkeznek, mint az eddig megszokott. Ezzel együtt foglalkoztat engem, amit Te is láthattál, hiszen többször volt itt vendégjátékon, a pekingi opera… Ahol egy színésznek a jó alakítás mellett, a táncban, az énekben, hangszeres játékban és az akrobatikában is jártasnak kell lennie a szerepei eljátszásához. Ennek az alapja több lépcsős képzés, ami 8-10 évig is eltarthat. Ha egy ilyen jellegű összetett képzést kéne egy magyar fiatalnak, aki színésznek jelentkezik, végig csinálnia, az hogyan befolyásolná a végzett színészek, illetve a képzésre jelentkezők számát?
- Eléggé riasztó lenne az, ha egy ilyen őrületesen nagy monstrumba kellene beszállni. Biztos, hogy kétszer is meggondolná az a 18 éves fiatal, aki színésznek jelentkezik. Szerencsére ez csak utópia. Ebben az országban, illetve ebben a nyugat-európai kultúrkörben, ennek nincs létjogosultsága. Hogy hányan végeznének el egy ilyet?! Természetesen borzasztó kevesen.
- A kétféle kultúra mellett talán a színészi hozzáállás is tetten érhető ebben. Hiszen elég sok rendezőtől, asszisztenstől és színpadközeli embertől hallottam már azt, hogy egy zenés, táncos szerepet nincs kire rábízni, vagy nagyon szűk a választható személyek köre. Kevés, vagy nincs jól éneklő, táncoló színész. A legtöbb színész nem érez késztetést arra, hogy akár prózai színész létére is, megtanuljon énekelni, táncolni egy kellően magas szinten…
- Erről az a véleményem, hogy ha a főiskolán rendelkezésre álló négy évet megfelelő hatékonysággal használnák ki, akkor ez a probléma nem, vagy csak nyomokban létezne.
- Kicsit más területre térve, van még egy fontos dolog, ami érdekel. A szakmán belül (is) egy kedvenc téma az úgynevezett „szakmai alázat”. Nem akarlak szembe dicsérni, de volt alkalmam tapasztalni, hogy belőled ez nem hiányzik. Viszont azt is tudjuk, hogy a legtöbb fiatal, frissen végzett színész úgy képzeli el a munkáját, színészi pályáját, hogy ő „szerepeket” fog játszani. És a SZEREP egy színész szemében a főszerep, vagy ahhoz közeli egyéb fontos szerep. Azonban főszerep egy-egy darabban kettő, maximum három van, a többi már mind jóval kisebb jelentőségű. Több alkalommal is láttam, hallottam, fiatalabb és persze idősebb színészektől is, hogy amikor egy-egy kisebb, mondhatni jelentéktelenebb, szerepet kaptak, elég rosszul viselték ezt. Kikeltek magukból és eléggé lélektelenül álltak a munkához. Például a Padlás Üteg szerepe, ha nem is epizód, de erősen „mellékvonal”. Ezt többen is játszották már előtted és volt olyan frissen végzett, aki mikor rábízták ezt a feladatot, kifejezetten szenvedett tőle és minden egyes előadáson bosszankodott miatta. Ez egy gyerek-darab, azon belül a szerep egy mellékszereplő. Ezzel nem kerül be az ember a lapok színházi rovatába. Rajtad mégsem látom, hogy rosszul éreznéd magadat ebben a szerepben. Sőt úgy tűnik lelkesen, és lelkiismeretesen játszod minden egyes alkalommal. Szerinted hogyan működik ez a szakmai alázat dolog? Különösen a Te korosztályodnál…
- Nyilvánvalóan van egy olyan része ennek a szakmai alázatnak, ami alázat a munka iránt. Alázat az iránt, hogy az ember a saját munkájához, legyen az bármilyen kis szerep, hogyan viszonyul. Itt is van egy pici sara a főiskolának, hogy ezzel kapcsolatban nem fektet egy picivel több hangsúlyt arra, hogy a munkának nagyobb tiszteletére és megbecsülésére nevelje a hallgatókat. Illetve van egy másik része, a szerephez való viszony, ami valóban színészi alázatot jelent. De ezt talán alázat helyett nevezhetjük örömnek is. Ha már engem hoztál fel példának, nekem öröm a szerep. Öröm játszani ezt is, meg azt is. Ami pedig nem öröm, azt meg igyekszem úgy csinálni, hogy öröm legyen. Mert nekem az a színpadi munkámhoz annyival többet tesz, annyit segít, nem csak nekem, hanem a kollégáknak is és nem utolsó sorban a nézőknek, hiszen nekik is jobb egy olyan színészt látni, akin látszik, hogy örömmel végzi a munkáját és élvezi is. A fiatal színészeknek ez a hozzáállása függ az intézménytől, amiből kikerültek és függ a közegtől is, ahol éppen dolgoznak. Függ attól, hogy akikkel együtt dolgoznak, azoktól mit látnak. Egy kezdő, fiatal színész még sokfelé alakítható. A jó és a rossz példa is könnyen ragad rá. Sajnos miután a színházon kívüli világunk általános tendenciái is a hagyományos értékrend felbomlása felé mutatnak, ennek a színházon belüli vetületei is hasonlóak. Miért játszanánk mi jobban, végeznénk jobban a munkánkat, mint az a közértes, aki a rothadó árút is gondolkodás nélkül eladja nekünk, vagy csak ímmel-ámmal hajlandó kiszolgálni minket. Miért ne hagyna nyomot ez a kor a színházban is?! Ha minden csorbul, romlik, hanyatlik, akkor ez a színházra is jellemző. A legtöbbet a színészi alázatért azok tehetnek, akik jó példával állnak az újabb színészgenerációk elé. Olyan példával, ami a jelenlegi trenddel szemben áll.
- Van nekem egy vesszőparipám. Kíváncsi vagyok, hogy mi a véleményed róla. A színész más megfogalmazásban színművész, amiben benne van a művész kitétel. Viszont egy művész akkor alkot, ha ihlete van. Tehát egy szín-művész nem biztos, hogy hétfőn, szerdán, pénteken és szombaton bír ihlettel, amikor az előadásai vannak. Ezért aztán nem fog egyenletesen jót, alkotni. Lehet, hogy lesz egy-egy zseniális, jó néhány közepes és elvétve egy-egy csapnivaló alakítása ugyanabban a szerepben. Ha viszont a színész „iparos”, akkor a közepesnél jobb szintet mindenképpen tudja teljesíteni bármikor, és egy-egy kimagasló alakítás is sikerülhet. Szerinted melyik megközelítés a jobb? Iparos legyen, vagy művész?
- A kettő nem zárja ki egymást. A mesterség birtoklása borzasztóan fontos. Az, hogy egy szerepet minden este a tehetségemhez mérten jól játsszak el, az a kötelességem, a feladatom, az a szakmám. Hogy minden este „megfussak” egy remek kört. Arra, hogy ebből, egy-egy estén ki-kinőjön egy zseniális alakítás, bármelyik színészt kérdezed is, nincs igazán jó recept. Nem tudok erre a kérdésre válaszolni, hogy melyik a jobb. Nyilvánvalóan egy színház működésében az „iparos” a jobb, mivel megbízhatóbb. Ő az, akire lehet építeni. Ez egy ilyen szakma.
- Ez egy nagyszerű végszó. Köszönöm a beszélgetést.
Ebből a beszélgetésből talán kiviláglik, milyen is (belülről) színésznek lenni. Mindezek mellett leírok néhány apró történetet, amelyek, éppen a provokálatlan őszinteségükkel mutatják meg, hogyan is érez egy színész időnként a saját mesterségével kapcsolatban.
A Machbet bemutatója előtti egyik jelmezes főpróbán ültünk a Vígszínház társalgójában Király Attilával és Koroknai Károllyal, és éppen ostáblát játszottunk. Rajtuk a szerepük szerinti boszorkányjelmez volt, óriási gumi műmellekkel, kopasz parókával, fodrokkal, tülökkel és fekete latexel. Király Attila a táblán való két lépés között maga elé meredt, majd némi keserűséggel a hangjában azt mondta:
- Nézd meg, hogy nézünk ki! Miért kell nekem mindig ilyen marhaságokban szerepelni? Miért nem játszok, mondjuk valami Shakespeare-t? – aztán, mint aki éppen valami álomból ébred felemelte a fejét és elnevette magát. – Jahh, hogy ez éppen az?!
Más alkalommal Méhes László mesélte el egy érdekes élményét. Amikor a Vígszínház a Nyugati pályaudvar melletti sátorban játszott, a próbaterem egy közeli MÁV raktárban lett kialakítva, annak is felső szintjén, ahol mindkét oldalon ablakok nyíltak közvetlenül a szabadba. Az őszi szezonkezdésre már nyárvégén el kellett kezdeni, próbálni. A Rudolf Péter által rendezett "Angyalok Amerikában" című darabban Méhesnek szerepe szerint szexuális aktust kellett lefolytatnia egyik férfi színésztársával. A történet arról szól, amikor éppen ezt a jelenetet próbálták. A „pillanat varázsát” egy későbbi kedélyes beszélgetés során így adta vissza, utólag jót nevetve a dolgon:
- Kint gyönyörűen sütött a nap, amolyan nyárvégi strandidő volt, én meg ott álltam a Papec (Selmeczi Roland beceneve) háta mögött, a vállai fölött néztem ki az ablakon a napsütésbe és arra gondolta; ezért érdemes színésznek lenni…
Természetesen van ennek ellenpólusa is. Vannak előadások, vagy előadásokon belül olyan jelenetek, amikben mindenki (kis túlzással), aki csak látja, feltétlenül benne akar lenni. Erre volt egy jó példa, az akkori Rock Színház egyik világosítója, aki a Miss Saigon című darab egyik Operettszínházbeli előadásán egy kis trükkel juttatta magát színpadra a „bár” jelenetben. Mivel a díszlet jelentős része forgószínpadi elemekre épült, ezért a szereléseket a színpadon, mégis a nézők elől takarva lehetett akár előadás közben is megoldani. Ő azt mondta, hogy valami gond van a bár világításával, gyorsan megjavítja, így bejutott a díszletbe. Aztán már csak meg kellett várnia, míg az adott díszletrész befordult a színpadra a jelenethez, és már színpadon is volt. Szerencsére a ruházata eléggé hasonlatos volt a jelenetben lévő tömegéhez, így fel sem tűnt senkinek, majd a jelenet végén a díszlettel együtt szépen kiforgott a színről. Mentségére legyen mondva, hogy ebbe a jelenetbe egyszer én is becsempésztem magamat. Nekem persze könnyebb dolgom volt, mert én valóban szerepeltem a darabban, csak az adott jelenetben nem…
Már ennek a kéziratnak a lezárásánál tartottam, amikor úgy hozta a sorsom, hogy jelentkeztem egy frissen induló színitanoda tanári karába, díszlet-jelmez szakos előadónak. Ebből az alkalomból meghívtak egy személyes beszélgetésre (állás-riport néven is ismert). Fel voltam készülve arra, hogy a velem egy időben megjelenő szakemberekhez mérten én csak kisinas lehetek majd. Ehhez képest, amikor megérkeztem és elhelyezkedtem a várakozók között, erősen meglepődtem. A társaság nagy része alig huszonéves nőkből és férfiakból állt. A közel harminc fő között egyetlen ismerős arc sem volt, pedig országszerte nagyon sok színházban megfordultam, sőt, időnként televíziós produkciókban is részt vettem és meglehetősen jó az arcmemóriám… Várakozás közben óhatatlanul hallottam néhányuk beszélgetését is, arról, hogy televízióknál, rádióknál dolgoznak, dolgoztak, nem kifejezetten színház közeli szakmákban. Én végül is egyeztetési gondok miatt még a tényleges riport előtt eljöttem az említett helyről, de elgondolkoztam, vajon a többi hasonló tanodában is ilyen „szakemberek” tanítják a „jövő színészeit”?
