Gondolat, ébresztő!

 A XXI. Század első évtizedének vége előtt a nemzetközi, vagy ha úgy tetszik az Európai táncéletet jelentős veszteségek érték. Alig két év leforgása alatt több, jelentős, meghatározó személyiségét veszítette el. 2007 év végén Maurice Béjart, 2009 közepén pedig Pina Bausch távozott erről a világról. És a kettejük halála közötti időben, nagyjából félúton, a táncélet mégegy nagy alakja hagyott el minket örökre, akinek az elvesztése talán Európának egy kicsit kevésbé fájt, nekünk viszont annál inkább, 2008 közepén elhunyt Jeszenszky Endre.

Azt gondolom, hogy Jeszenszky Endrét Maurice Béjart-ral és Pina Bausch-sal egy lapon emlegetni egyáltalán nem túlzás. Emberi és művészi nagyságban különbséget tenni közöttük nem hiszem, hogy lehetséges lenne. Igaz ugyan, hogy a Mesti, a korszak meghatározó vonulatai miatt elsősorban Magyarországon töltött be ikonikus szerepet és hírneve is inkább a kelet-európai blokkban terjedt hosszú időn keresztül, de tanítványai a világ sok országába eljutottak és ott sikerrel helytálltak, dícsérve az ő kezemunkáját. Az is nehézzé tenné az összehasonlítást, hogy míg a fentemlített két külhoni híresség elsősorban a koreografálásban és a színpadi munkában, addig Jeszenszky mester a tanításban mutatott fel hihetetlen virtuózitást és eredményeket.

A szakmai utódok, természetesen egyformán szomorúak mindhárom veszteség kapcsán és szintén természetesen mindhárom ”csoportnak” a maguké fáj a legjobban. Viszont mindannyiuk közös kötelessége a bánkódásuktól függetlenül, hogy ezen nagyszerű emberek és kiválló táncosok szakmai hagyatékát tovább éltessék és ha mód van rá fejlesszék is. Szerencsés módon mindhármuk hagyott hátra egy társaságot (komplett táncszínházat, tánccsoportot, vagy alapítványt), amely jó alapot kínál a szellemiségük továbbélésére. Viszont sajnos ez az az utolsó pont, ahol a szakma ezen lángelméi még egy homogén csoportot alkotnak és innentől élesen kettéválik az út.

 A Tanztheater Wuppertal honlapjának főoldaláról még mindíg Pina Bausch néz a látogatókra, egy egyszerű, dísztelen táncos öltözetben, valószínűleg egy probateremben készült fotóról. A Bejart Company honlapján is az első menüpont Bejart életrajza és egyéb vele kapcsolatos információk és csak azután következnek a jelenleg is aktív társulattal kapcsolatos egyéb cikkek és információk. Ezzel ellentétben azonban a Jeszenszky Alapítvány honlapján (amely hosszú évek óta változatlan félkész formában várja a látogatókat) egyetlen árva fotó látható a Mestiről, amolyan szegély díszítés ként. A fotó sajátossága még az is, hogy aki előtte sose látta, vagy hallott róla minimum, az véletlenül sem fogja tudni, hogy éppen a névadó-alapító mester látható rajta. Ezen túl az adott médium egyetlen szót sem tartalmaz és semmilyen más formában sem utal Jeszenszky Endrére. Ellenben olvashatunk rajta többek között zumba oktatásról és vegyes összetételű ”kultúr” műsorokról, szép számú fotó és videó ilusztrációval körítve. Csak összehasonlításkét említem meg, hogy Bakó Gábor (egykori Jeszenszky tanítvány) személyes honlapján ennél sokkal több és minőségibb anyag található Jeszenszky Endréről.

De közelítsük meg a dolgot egy kicsit más irányból, talán akkor jobban átlátható mi is a helyzet a Jeszenszky ”hagyatékkal”. Amint azt bárki elolvashatja Jeszenszky Endre életrajzában (többek között az interneten is hozzáférhető), ő kifejezetten későn kezdte a balett tanulást és sok egyéb ok mellett a háború miatt is, a szinpadi karrierje későn indult. Rövid, de sikeres színpadi működésével azonban bizonyította, hogy nem feltétlenül kell valakinek 6-8 éves korában elkezdeni balettozni ahhoz, hogy később, felnőttként jó táncos legyen. Mitöbb, ő maga, saját bevallása szerint (videó felvétel van róla) kissé idegenkedett attól, hogy magukról még alig tudó, testileg (anatómiai adottságok) alkalmatlan óvodás és kisiskolás gyerekek a szüleik ambíciói miatt, vagy egyéb más hasonló okból kezdenek balett, vagy egyéb táncképzésbe. Több mint 50 éves tánc oktatói pályafutása alatt bizonyította több esetben is, hogy már felnőtt korba lépett kezdőkkel is lehet jó eredményeket elérni, ha némi minimális adottságokkal és rendíthetetlen szorgalommal rendelkeznek a tánchoz. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a Mestinél nem a nagy hasznot hozó és alacsony hatékonyságú tömegoktatás folyt (ahogyan azt a ma divatos üzleti szemlélet diktálná), hanem inkább kifejezetten kiscsoportos, minőségi munka. Ő maga is színpadi táncosként kezdte, a legmagasabb fórumokig jutva és szándéka szerint a tanítványai is erre voltak hivatottak. Minőségi táncosokat, sztárokat képezett, nem elsősorban boldogan ugráló amatőrök hobbijának tekintette a klasszikus, vagy a dzsezztáncot. Az is igaz, hogy ha valakit szimpatikusnak talált annak megadta a lehetőséget a tanulásra, annak ellenére is, ha éppen egyértelmű antitalentumnak látszott (így kerültem a keze alá én is).

Számomra tehát logikus lenne, hogy aki(k) tovább viszi(k) az ő életművének fonalát, hozzá hasonló módon, megalkuvást nem tűrő, professzionális szakmai és emberi hozzáállást mutassanak. Természetesen mindenkinek, táncoktatónak és növendéknek eggyaránt, élnie kell valamiből, de ugyanakkor nem tudom elfogadni, hogy igazán nagy volumenű, minőségi dolgokat váltsanak emberek aprópénzre azért, hogy mondjuk eggyel magasabb kategóriájú hűtőszekrényt tudjanak venni az új lakásukba. Ez nagyjából olyan mintha az egyetlen ember, akit teljes felelőség mellett megbíztak azzal, hogy a Mona Lisa című festményt időről időre megvizsgálja és kartbantartsa, a következő karbantartáskor egy nagy sárga smile-t festene az eredeti arc helyére, mert ezért egymillió dollár támogatást kap a múzeum a smile merchandise tulajdonosától. Nem hiszem, hogy bárki elfogadhatónak tartaná ezt.

 A Jeszenszki alapítvány jelenlegi vezetője egy olyan ember, aki sohasem végzett komolyabb színpadi munkát, sem táncosként, sem koreográfusként és nem igazán mozog otthonosan sem a táncszínházak, sem általában a színházak világában. Az elmúlt 5 évben végzett tevékenysége sajnos nem mutat abba az irányba, hogy jelentősebb erőfeszítéseket kívánna tenni a Jeszenszky (szellemi) hagyaték ápolása és népszerűsítése terén, de még csak a személy emlékének megőrzése irányában sem. Lévén maga is egykori Jeszenszky tanítvány, minden lehetősége meglenne arra, hogy más egykori tanítványokkal együttműködjön, illetve legalább kapcsolatot tartson, de ezt szinte egyáltalán nem teszi. Személyes tapasztalataim szerint ”Jeszenszkyzmusa” kimerül abban, hogy folyamatosan hangoztatja, hogy ő, egyedül ő és csakis ő a Jeszenszky név egyetlen jogosult használója és egyben birtokosa. Bocsátassék meg nekem eme ítélet, de úgy gondolom, hogy ez az ő pozíciójában egy kicsit kevés. Ha valaki abban a helyzetben van (a világon bárhol), hogy egy olyan ember szellemi örökségének a letéteményese, akinek tudására komoly, nemzetközi színvonalú intézetet lehetne alapozni, az ne elégedjen meg azzal, ha ezt a tudást olykor, közepes színvonalú ”kultúrműsorok” formájában, aprópénzre válthatja.

Szerencsére a Mesti számtalan tanítványa ma is aktív, vagy komoly színpadi munkákban vesz részt szinte világszerte mindenütt, vagy szintén magas színvonalon oktat valahol, esetleg e kettő együtt. Tehát általuk a szellemiség és a minőség tovább él, mégha kicsit a különböző személyiségekhez igazítva is. De ha ugyanez egyedül a jelenlegi Jeszenszky alapítvány feladata lenne, minden okunk meglenne arra, hogy eme brilliáns elme szellemi hagyatékáért nagyon komolyan aggódjunk.

   Az én zenei ízlésem (tudom, hogy ez az én magánügyem) nem igazán követi a legfrissebb könnyűzenei felhozatalt. Valószínűleg ezzel függ össze az, hogy többekkel együtt, nagy rajongója vagyok Max Raabe-nak. Időről időre meghallgatom (megnézem) a felvételeit a Youtube-on is és gyakran beleolvasok a hozzájuk fűzött kommentekbe is. A hozzászólók 99%-a elragadtatásának ad hangot az egyes dalokkal és az előadóval kapcsolatban, néhányan apróbb kritikai észrevételeket tesznek maximálisan kulturált formában. Van azonban egy elenyésző hányad, talán még az egy százalékot sem igazán éri el, aki minden különösebb magyarázat, vagy jól látható ok nélkül, szimplán penetráns módon nácizik egy-két mondatba sűrítve. Ez különösen annak a fényében érthetetlen, hogy Max Raabe, vagy bármely tagja a Palast Orhester-nek sohasem tett semmiféle arra utaló gesztust, miszerint akárcsak szimpatizálna a náci eszmékkel. Mi több, a fenti videómegosztón szintén megtekinthető turnéfilm, ami a zenekar 2010-es Izraeli turnéján készült, azt mutatja, hogy éppenséggel nagyon is kedvesen és barátságosan viselkedtek mindenkivel a környezetükben. Tehát az egyetlen dolog ami által összefüggésbe lehet hozni a náci eszmékkel, az a német nyelv, az anyanyelve, amiről igazán nem tehet, sőt semmi oka sincs szégyellni azt. Mindamellett, hogy Max Raabe kiválóan énekel angolul, franciául, olaszul és spanyolul is, maga a német nyelv sem érdemli meg azt, hogy elvakult, beszűkült módon a harmadik birodalommal azonosítsa bárki is. Hiszen ennek a nyelvnek és kultúrának a több száz éves történetéből, csak egy szemvillanás az az egyébként rendkívül sajnálatos, cirka tíz éves ámokfutás amit a nemzeti szocializmus számlájára lehet írni. Miért van tehát mégis annyi ember világszerte, aki a németeket oly előszeretettel nácizza le, kortól, nemtől, vallási és világnézeti hovatartozástól függetlenül?

    Ami a háttérben megbújik, nem más, mint az „idomítás csodája”. Korombeliek és mindazok, akik még a pártállami időkben cseperedtek, jó adagokban, megfelelően célzott módon kapták a rendszeres oltás a második világháború, egyébként valóban borzalmas rémtetteiről, amelyek megfelelő aspektusba helyezve látszólag csak és kizárólag német (fasiszta, náci, stb.) oldalról kezdeményezve alakultak ki, jöttek létre.

A különböző unásig játszott háborús témájú filmekben mindig mindenki a mi jól érthető anyanyelvünkön szólalt meg (hála a nagyszerű szinkronnak) akár szovjet partizán volt, akár francia ellenálló, vagy brit tábornok. Csak a kegyetlen, lelkiismeretlen, gonosz német katonák és tisztek üvöltöztek a saját anyanyelvükön. Természetesen ilyen háttérrel nem nehéz elérni, hogy a nyelvet az eszmével azonosítsuk előbb-utóbb. Bizonyság képen ismét egy személyes szálat veszek elő. Még az érettségi előtt egy kollégiumi- és iskolatársam, aki mellesleg amolyan divatnáci volt (magyarul nem tudta mit is majmol, csak a feltűnést kereste) kedvelte és gyakran hallgatta a közös szobánkban az EAV (Erste Allgemeine Verunsicherung) dalait. Amelyekről hirtelen indulatból magam is azt mondtam, hogy biztosan valami náci szemét. Pusztán az azt hallgató személyes habitusa és a német nyelv elég volt ahhoz, hogy 18 éves fejjel ekkora végtelen ökörséget mondjak anélkül, hogy bármiféle valós információval rendelkeztem volna ezekről az előadókról. Hosszú éveknek kellett eltelnie, míg egy közeli jó barátom meg tudta értetni velem, hogy nagyot tévedtem. Újabb évek elteltével pedig lassan a kedvencemmé vált ez a nagyszerű és teljesen ártatlan osztrák zenekar.
A kedves olvasó joggal teszi fel a kérdést: mi a helyzet azokkal, akik lakhelyük (nyugati „demokráciák”) kapcsán sohasem estek át efféle „agymosáson”? Nos a második világháború és az azzal közvetlenül kapcsolatos események markáns nyomot hagytak a legtöbb nemzet emlékezetében. Az USA-ban, Kanadában vagy akár Ausztráliában is sokan élnek akiknek valamelyik felmenője harcolt a második világháború európai frontjainak valamelyikén, ahogyan a francia, dán, vagy norvég megszállás túlélői is továbbadták az emlékezet stafétáját. És a gyűlölet sokak számára a legolcsóbb, legkönnyebben hozzáférhető, legális drog. Számukra sokkal könnyebb elviselni az élet nehézségeit, saját nyomorúságukat, tudatlanságukat, tehetetlenségüket, ha van valaki akit maguknál is butábbnak, nyomorultabbnak, tehetetlenebbnek tudhatnak. Ezért van az, hogy a világon még ma is sokan szeretnek a németekre, illetve a németül beszélő népekre úgy tekinteni mint nácikra, annak ellenére, hogy a mai német társadalom nagy része még kósza pajzán gondolat sem volt amikor a harmadik birodalom már látványosan elbukott és eltöröltetett (aki pontosan azokban a napokban született, ma már 68 éves, ha még életben van).

    Egyesek talán most elkezdenek aggódni, hogy mi történik majd ha valami csoda folytán egyszer csak kollektíve megbocsájt a világ a németeknek. Kit fogunk akkor gyűlölni ilyen rendíthetetlenül? Azt hiszem azt még a kevésbé tájékozottak is tudják, hogy van a német népnél sokkal régebben, sokkal intenzívebben és sokkal szélesebb körben gyűlölt nép, a zsidók. Őket már az időszámításunk előtti időkben is intenzíven üldözték és azt hiszem még a civilizációnk bukásával és teljes pusztulásával sem lelnek majd nyugalomra. Ugyanakkor talán a zsidógyűlölet kicsit avítt az újabb korosztályok számára. Viszont az újabb korokkal újabb lehetőségek nyíltak meg előttük. Némi laza általánosítással és némi sarkítással sok népet, nemzetet lehet a gyűlöletünk tárgyává tenni. Itt vagyunk rögtön mi magyarok (természetesen kizárólag a nem „magyar gondolkodású” személyek és nemzetek számára) hiszen alig több mint ezer-ezerkétszáz éve bandába tömörülve végig raboltuk fél nyugat-Európát, illetve a fent már említett második világháborúban a gonosz nácik végsőkig kitartó fegyverbarátai voltunk. Aki ennél magasabb mércét akar állítani, annak javaslom talán a franciák gyűlölését (az angolok javaslat nélkül is utálják, de minimum lenézik őket), hiszen az egész kommunizmus valahol náluk vert gyökeret először és harapódzott el aztán a világban. De Napóleon is, aki leigázta fél Európát, szintén francia volt. És persze a huszadik század második felének véres gyarmati háborúi sem tartoznak a könnyen megbocsájtható dolgok közé (vajon az egykori Indokínai térség megbocsájtott már nekik?). Természetesen az egykori brit birodalom zsarnoksága alatt nyögő nemzetek számára is luxus lenne a megbocsájtás.

Mi magyarok utálhatjuk az összes népet és országot, aki kapott az egykori Magyarország területeiből Trianonban és persze azokat is akik nem. A Dél-Koreaiak logikus módon gyűlölik az Észak-Koreaiakat és persze viszont. Az arabok szintén előkelő helyen vannak a gyűlöltségi listán, hiszen mind, egytől-egyig lusta, erőszakos vallási fanatikus. A kínaiak és a többi „ferdeszemű, sárga” népség, mert az összes harácsoló, szapora bűnöző. Az „amerikaiak” (gyk. USA állampolgárok) jó tárgyai az utálatnak a harmadik világ lakossága számára, mert pökhendi, erőszakos, világot uralni akaró hatalom képviselői, természetesen mind, kivétel nélkül. Aki gazdasági alapon szeretné a gyűlölete tárgyát megtalálni, annak javaslom a svájciakat, hiszen közülük mindenki bankár, óra és ékszer készítő, vagy sajt és csokoládé gyára van. Ebből következik, hogy a bőrük alatt is pénz van, miközben mi meg nyomorgunk.
    Valószínűleg sok egyéb nemzet, nép kimaradt a fenti, nem teljes körű felsorolásból. De akinek van kedve és ideje, vegyen elő egy térképet és próbálja ki azt a „játékot”, hogy minden országot, amelynek a népét valamilyen okból valakik gyűlölik, ikszelje ki, mintha csak váratlanul elpusztult volna az utolsó hírmondóig. Aztán írjon egy kommentet, hogy mi maradt a végén a térképen, az ikszektől eltekintve. Igazán kíváncsi vagyok...

 


A napokban egy fiatal ismerősöm (18 éves lány) tetoválást csináltatott a karjára. Ennek az apropóján elgondolkoztam a tetoválásról, különös tekintettel a tetováló „művészekre”.
  A tetoválás kultúrtörténeti hátterébe nem akarok most különösen hosszabban belemélyedni, hiszen csak egy viszonylag rövid blog bejegyzést áll szándékomban írni, nem pedig szociológiai szaktanulmányt. Minden esetre azt érdemes megemlíteni, hogy a tetoválások a régmúlt idők civilizációitól a ma is létező természeti népek kultúrájáig általában valamilyen vallási, vagy nemzetségi háttérre utáló jelölésrendszer részeként terjedtek el. Magyarán, az azonos vallású, vagy azonos törzsből (nemzettségből) származó személyek azonos, vagy nagyon hasonló kinézetű tetoválásaikkal fejezték ki összetartozásukat, illetve egyes esetekben más emberektől való különbözőségüket. Sok esetben volt a tetoválás a fiúk férfivé válásának jelképe is, mintegy próbatételként az elkészítésével járó fájdalom zokszó nélküli eltűrése révén. (Ez a fajta virtus ma is eléggé gyakori, amikor főleg férfiak, azért készíttetnek minél nagyobb és minél érzékenyebb bőrfelületen lévő tetoválásokat, hogy lássák a haverok, ők tökös gyerekek, ezt is kibírják.)

 Tehát egyértelmű, hogy a tetoválás, mint a megjelölés egyik nagyon hatékony módszere, mondhatni praktikus okokból terjedt el a modernkor előtti időkben. Megjegyzem, ez a praktikussága a mai napig megmaradt, hiszen sok háziállatunk a könnyebb azonosíthatóság kedvéért ma is tetoválva van (kétségtelen tény, hogy a chipp beültetéses azonosítási módszer is elterjedőben van). És ne feledkezzünk meg arról az egyébként szomorú összefüggésekkel bíró tényről sem, hogy a harmadik birodalom munkatáboraiban is gyakran tetováltak azonosító számot a foglyok bőrébe.
  Viszont a mai értelembe vett divattetoválásoknak vajon mi az „értelme”? A huszadik század első felében még gyakran előfordult (illetve japánban még mindig élő hagyomány), hogy egyes alvilági szervezetek tagjai azonos motívumot tetováltattak a testükre, ezzel is sorsközösséget vállalva egymással, de ez egy olyasfajta könnyű azonosítási lehetőséget nyújtott például a bűnüldöző szervek számára is, amit ma már valamennyire is értelmes alvilági figurák lehetőség szerint kerülnek. Száz-százötven évvel ezelőtt egy tetovált halálfejes zászló még nagy eséllyel egy a kalózkodással valóban legalább valamilyen szinten kapcsolatba hozható személy bőrén díszelgett. Napjainkban világszerte ezrek, ha nem tízezrek viselnek sziú indián motívumokat magokra tetoválva. Ők valóban mind észak-amerikai sziú indiánok egyenesági leszármazottai lennének? Egyáltalán ismerik egymást, vagy legalább közös őseiket?
És az a másik pár százezer aki keresztet tetováltat magára, mind mélyen vallásos keresztény ember és Isten tanításait pontosan igyekszik követni, ahogy templomba is rendszeresen jár?
  Nem tudom hányan vitatkoznának velem azon a megállapításon, hogy bármiféle tetoválás is egy alapjaiban esztétikus, egészséges bőrfelületen mutat igazán jól. Gondolom nem túl sokan. Én viszont úgy gondolom, hogy a szép egészséges bőr esztétikuma nem fog nagyságrendekkel javulni még a leggondosabban kivitelezett leglátványosabb tetoválástól sem. Tehát ha nem fejezek ki összetartozást vele és szebb sem leszek általa, akkor minek van szükség a tetoválásra. A válasz talán egyszerű is lehet(ne); divatból. Az elmúlt egy-két évtizedben a tetoválások divatba jöttek. Nem menő ha valakinek nincs. Illetve mindenképpen menőbb ha van. Tizennyolc éves, jó alakú, egészséges, szép bőrű nő miért tetováltat bármit is magára? Egyértelmű, hogy a környezete (illetve azon belül egyes személy(ek)) tetszését akarja elnyerni, vagy az érdeklődését felkelteni, illetve ezáltal kiemelkedni a tömegből. Divatos ruhák, drága, vagy legalább feltűnő ékszerek és a tetoválás mind a dekoráció részei. A nagyon fontos csomagolás a kevésbé fontos emberen. Megfigyeléseim szerint sajnos általában azok az emberek érzik fokozottan szükségét annak, hogy a külsejüket (néha a környezetüket is) agyon dekorálják, akik tudják, vagy legalábbis úgy érzik, hogy belülről dísztelenek, szürkék, unalmasak. Tehát egy minél feltűnőbb, nagyobb, színesebb, bonyolultabb divattetoválással leginkább csak azt tudatja valaki a világgal, hogy valójában mennyire kevésre tartja önmagát.

  És akik ezekből az önbizalomhiányos emberekből nagyszerűen megélnek, azok a tetováló „művészek”. Illetve jobbára inkább csak tetoválás készítők. Hiszen mi is a művészet abban, hogy előre elkészített sablonokat a bőrre másol valaki, aztán jól begyakorolt mozdulatokkal egy elektromos berendezés segítségével belegyalulja a bőrbe, miközben törölgeti a kicsorgó vért? Ezt egy átlagos kézügyességű és jó idegzetű ember néhány hét alatt megtanulja és egyben be is gyakorolja a megfelelő szinten. A minta-albumban lévő kép papírra másolása, vagy annak a bőrre való átvitele képezi-e a művészet mibenlétét? Vagy az elektromos tetováló készülék mozgatása az előre felkopírozott kép alapján? Esetleg a megfelelő színű tetováló tinta kiválasztása? Ebben az esetben kétségtelen, hogy minden egyes kutya, vagy macska (esetleg disznó) fültetoválást készítő állatorvos egy-egy Munkácsi-díjas művész. Én még úgy tanultam, hogy a művészt az egyéni látásmód, a virtuóz kivitelezés és a rendkívül magas minőségű végtermék különbözteti meg az iparostól. Például ha valaki szabad kézzel (gyk. sablon nélkül) tetovál egy hiteles Mona Lisa másolatot (vagy ahhoz fogható saját témaválasztású képet) valakinek a bőrére, az egy tetováló művész. A többi néhány száz ( csak szerény kis hazánkban) tetováló munkás csak a saját fellengzősségét illusztrálja azzal, ha ezt a titulust használja.

  Ezért (is) érdemes elgondolkodni azon ha valaki bemutatkozáskor a foglalkozására nézvést tetováló művészként aposztrofálja önmagát.

 Kedves blog.hu látogatók!

Rövid idővel ezelőtti ígéretemhez híven, most egy új blogot indítok, ahol eddigi követőim és természetesen a jövőbeniek is, olvashatják majd különböző témákkal kapcsolatos gondolataimat, eszmefuttatásaimat. Remélhetőleg ezekkel az írásokkal másokban is sikerül termékeny gondolatokat ébreszteni, illetve minimum gondolkodásra bírni a kedves olvasókat. Erre kívánok utalni a blog címével is.
 Fontosnak tartom előre bocsájtani, hogy a kommentek moderálási alapelvei szinte teljesen pontosan megegyeznek az előző blogoméval (http://hreinst.blog.hu), tehát a főállású trollok, stílustalan IQ betyárok, illetve a napi aktuálpolitikát mindenhová becsempészni igyekvők vita és felszólítás nélkül törlésre kerülnek, jó eséllyel még azelőtt, hogy rajtam kívül bárki más olvashatta volna a hozzászólásukat.
 Kellemes olvasást és a lehetőségekhez képest jó szórakozást kívánok mindenkinek.