A napokban olvastam egy dán színházi rendezőről, bizonyos Peter Langdal-ról, aki a '80-as évek elejének új rendező-generációjához tartozott és egy különleges teljesítménnyel hívta fel magára a figyelmet. Ez pedig nem más volt, mint a diploma kézhezvétele utáni első színpadi rendezése, amellyel kapcsolatban a kritika (és a szakma is) egyhangúlag kijelentette, miszerint ő egy zseni. Ez önmagában talán nem is lenne annyira rendkívüli, hiszen az ifjú Mozart is született zseni volt a maga művészeti ágában. Miért ne fordulhatna ez elő máshol is, mással is? A dolog akkor kezd a maga teljes válójában kibontakozni, ha alaposabban megnézzük, hogy mit és hogyan tett ebben a bizonyos első rendezésében a fent említett úr. A továbbiakban az általam olvasott és hitelesnek elfogadott megemlékezésre hagyatkozom, mint információforrásra, még ha én mást és máshogyan emelek ki, mint annak a szövegnek a szerzője.
Először is, azt a bizonyos darabot (Musicaltotalteater af Peter Langdal) a rendezőúr maga írta. Illetve nem írta. Nem, nem ment el az eszem teljesen, csak igyekszem a tényeket kellő árnyaltsággal ismertetni. Tehát Peter Langdal írt egy darabot, de jobbára csak annak vázlatát. Felvázolta, hogy mi is történik a darabban és kész. Nem tudom pontosan hány oldalt tett ki a kézirat, de valószínűleg nem túl sokat, hiszen például a párbeszédek nagy részét egyáltalán nem írta meg (ahogy a monológokat sem).
Sebaj, gondolhatná az egyszeri ember, hiszen ha valaki a saját darabját rendezi, akkor elég közvetlen kapcsolatot tud fent tartani a szerzővel és ennek az alapján instruálhatja a színészeit azzal kapcsolatban, hogy mikor mit mondjanak és mit csináljanak. Tehát a rendezés pótolhatja, kiegészítheti a a leírt szöveg hiányosságait. Igen ám, csakhogy Langdal-nál a rendezés jobbára abból állt, hogy azt mondta a színészeinek: „Improvizáljatok valamit és meglátjuk mi lesz a használható belőle.”.
Tehát itt van egy ember, aki se meg nem írt egy színdarabot tisztességesen, se meg nem rendezte azt rendesen és mégis „elérte”, hogy zseninek titulálják. Nos ez az ami nem kis teljesítmény. Amikor elolvastam ezt a sztorit róla elsőre az ugrott be nekem, hogy az illetőnek talán valami mellékági magyar felmenője lehet, mert nálunk vannak hasonló „tálentumok”, mint ő. Csak Magyarországon nem annyira a színházi, mint inkább a politikai életben keresik a boldogulást ezek az emberek.
A recept nagyon hasonló; először is kijelentik, hogy ha megválasztják őket „atyaistennek” akkor kihúzzák az országot a bajból. Arról még véletlenül sem nyilatkoznak, hogy pontosan hogyan is (kb. mint a meg nem írt darab), aztán miután hatalomra kerültek nem tesznek tényleges erőfeszítéseket a helyzet valós megoldására (tehát nem rendezik meg az önmaguk által meg sem írt darabot). Végül négy év után amikor leköszönnek (ha képesek kiadni a kezükből a mámorító hatalmat) őszintén elvárják, hogy zseniális politikusnak tartsák őket.
