A napokban olvastam egy cikket, ami a görögországi helyzet mélységeit és kilátástalanságát taglalta a lakosság és a gazdasági mutatók összefüggésében. Elgondolkodtam rajta, hogy egy ilyen nagy múltú kultúra (ország) és vele együtt persze szinte az összes többi is világszerte, hogyan juthatott egyszerre ilyen „mélyre”.
A politikai ide-oda (egymásra) mutogatás ugyan bevált módszer a válasz keresésekor, de akinek van egy kis csepp józan esze, pontosan tudja, hogy az igazság ennél sokkal mélyebben rejtőzködik. A kölcsönök, körbetartozások, kifizetetlen számlák és munkabérek mind csak a jéghegy csúcsa, míg a súlyos tények mélyen a felszín alatt rejtőzködnek, némán, de megrendíthetetlenül.
Az állam ugyan gyakran viselkedik úgy (illetve az azt képviselő politikusok hada) mintha az adott ország lakosságától teljesen függetlenül létezne, de ez nem igaz. Ha az állam bajban van, az emberek is bajban vannak és fordítva. És ha az emberek eladósodnak, az állam is eladósodik, illetve viszont (tudom, vörösdiplomás közgazdászok bármikor bárkit meggyőznek ennek az ellenkezőjéről, de azt most hanyagoljuk). És itt kapnak szerepet a különböző társadalmi osztályok (rétegek), akik helyzetükből kifolyólag természetesen teljesen másként gondolkodnak arról, hogy mi a fontos az államnak (az országnak) és mi nekik.
Nem titok, hogy az emberek pszichológiája (normális esetben) úgy épül fel, hogy mindig többet és jobbat szeretnének (birtokolni). És minő furcsaság, valakinek minél több ingó és ingatlan vagyona vannak, annál többet akar még hozzá szerezni. Az első két Ferrari után a harmadik mondhatni már evidencia, csak jöjjön össze rá a pénz. És ha az ember az éhhalál küszöbén áll egy tányér levesért akár a lelkét is eladná (főleg ha már semmi egyéb pénzé tehető nem áll rendelkezésére). Összességében elmondható, hogy a leggazdagabbaknak és a legszegényebbeknek nincsenek gátlásaik, ha pénzszerzésről van szó. Az élet furcsa fintora, hogy éppen ez a két réteg aki nem igazán tud egymással üzletelni, mert a legszegényebbektől már nem nagyon van mit elvenni, ami még ér is egy kis pénzt. Tehát a tehetősebbek és a szuper-gazdagok egyaránt a még fizetőkésnek számító rétegeket célozzák meg „pénzszerzési” akcióikban világszerte.
Így történ ez néhány évtizede Görögországban is, amikor a kecskepásztorok „lejöttek” a hegyek közül és a halászok nagy része is „kikötötte” a ladikját egy hosszabb pihenőre a tengerparton. Rögtön „beléjük karoltak”, a különféle portékáikat jó profittal eladni igyekvők, minden irányból.
„- Gyere fogyassz! Vegyél háztartási gépeket, gépkocsit, szórakoztató elektronikát, és sok-sok építőagyagot, hogy jó nagy házat építhess magadnak.
- Miből vegyem én meg ezt a rengeteg dolgot, amikor alig van pénzem a mindennapi kiadásaimra? - kérdezte az egyszeri görög.
- Ez nem lehet gond, adok én neked szívesen kölcsönt is, meg árút hitelbe. - jött a logikusnak tűnő válasz.
- Miből fogom én azt a rengeteg hitelt visszafizetni? - kérdezte az egyszeri görög a füle tövét vakargatva.
- Nehogy már minden az én gondom legyen. - szűrte a foga között szinte hallhatatlanul a sok ajánlkozó, miközben látványosan mosolygott és legyintett mindkét kezével.”
Nos valahogy így történt ez. És amint azt már említettem, nem csak a görögöknél, de világszerte. És amikor az egyszeri ember észrevette, hogy kifut a pénzéből, mert vagy az adóját, vagy az adósságát fizeti ki tisztességgel, nem csak Görögországban döntöttek úgy sokan, hogy az adó a kevésbe fontos és inkább a nehéz kölcsönterhek árán megszerzett javaikat igyekeznek körömszakadtukig megtartani.
És itt jön a pofon másik fele (a visszakézből való), az állam (többek között) a szociális kiadások lefaragásával és a közalkalmazottak tömeges elbocsájtásával igyekszik orvosolni a költségvetési hiány által okozott problémákat. Édes jó magyar hazánkban is divat már egy ideje azt az emberek fejéhez vágni, hogy „ne várjátok az államtól a gondoskodást, segítsetek magatokon!”, de ez így nagyon egyoldalú elgondolás. Tudniillik az egyszeri görög pásztor sem hirtelen ötlettől vezérelve cserélte a kecskéit és az apró hegyi házacskáját egy tengerparti szállodára (természetesen államilag támogatott hitellel), ahogy annak idején az egyszerű magyar földműves ifjúság sem pusztán kalandvágyból költözött a nagy ipari-városokba (amelyek ma már teljesen iparmentesek). Mindkét esetben az adott állam csalogatta, biztatta az embereket a váltásra. Egyfelől: „Gyere segíts a turizmus felvirágoztatásába, te is jobban fogsz élni, és az ország is felemelkedik az elmaradottak sorából.”, másfelől meg: „Magyar fiatalok rátok vár az ipar, mert a hazának ipar kell, hogy az ország újjáépítése lendületet kapjon.”. És most, pár évtizeddel azután, hogy ezek az emberek sutba dobták a megszokott életüket, egyszer csak ugyanezek az államok (mert a jogfolytonosság értelmében ezek még mindig ugyanannak az államnak számítanak hiába volt közben kismillió névleges, vagy akár valós rendszerváltás) azt mondják: „Na most már nincs rátok szükség, menjetek amerre láttok.”. Igen ám, de hová is? Ahonnan jöttek, oda már nincs visszatérés (kb. mint az Exodusban), minden másra pedig csak jelentős összegű pénztartalékkal lenne esélyük. Ha valaki úgy dönt, hogy maga mögött hagyja lagymatag közszolgálatot és inkább újra földművelésből, állattenyésztésből fog megélni a családjával együtt, akkor egy jelentős darab földre van (lenne) szüksége, hogy mondjuk egy négytagú család mindennapi megélhetését biztosítsa, legalább élelmiszerekből. Ha pedig a tartós fogyasztási cikkeket (például ruha, cipő, szerszámok, stb.) is szeretne valahogyan beszerezni, akkor még azon felül is jelentős többletet kell termelnie. Tehát egy komolyabb vagyont kell termőföld vásárlásra költeni. Ha nincs pénz termőföldre, akkor marad a nomád életmód. Viszont a nomád életmód gyakorlásához nem csak Európa, de világszerte is egyre korlátozottabbak a tárgyi és törvényi lehetőségek. Ha most hirtelen, csak Európában 1-2 millió nomád bukkanna fel a semmiből (illetve a gazdasági-perifériára szorult emberek közül), akkor igen csak nagy gondban lenne a legtöbb ország.
És az, hogy a Föld lakossága folyamatosan és szédítő tempóban növekszik, egyáltalán nem teszi könnyebbé a helyzetet. Az egyetemes emberi civilizáció egyre komolyabb válságba süllyed, ha nem sikerül valami forradalmian új utat találni, ami egy élhetőbb jövőbe vezet (és nem csak a leggazdagabbak számára).
