A XXI. Század első évtizedének vége előtt a nemzetközi, vagy ha úgy tetszik az Európai táncéletet jelentős veszteségek érték. Alig két év leforgása alatt több, jelentős, meghatározó személyiségét veszítette el. 2007 év végén Maurice Béjart, 2009 közepén pedig Pina Bausch távozott erről a világról. És a kettejük halála közötti időben, nagyjából félúton, a táncélet mégegy nagy alakja hagyott el minket örökre, akinek az elvesztése talán Európának egy kicsit kevésbé fájt, nekünk viszont annál inkább, 2008 közepén elhunyt Jeszenszky Endre.
Azt gondolom, hogy Jeszenszky Endrét Maurice Béjart-ral és Pina Bausch-sal egy lapon emlegetni egyáltalán nem túlzás. Emberi és művészi nagyságban különbséget tenni közöttük nem hiszem, hogy lehetséges lenne. Igaz ugyan, hogy a Mesti, a korszak meghatározó vonulatai miatt elsősorban Magyarországon töltött be ikonikus szerepet és hírneve is inkább a kelet-európai blokkban terjedt hosszú időn keresztül, de tanítványai a világ sok országába eljutottak és ott sikerrel helytálltak, dícsérve az ő kezemunkáját. Az is nehézzé tenné az összehasonlítást, hogy míg a fentemlített két külhoni híresség elsősorban a koreografálásban és a színpadi munkában, addig Jeszenszky mester a tanításban mutatott fel hihetetlen virtuózitást és eredményeket.
A szakmai utódok, természetesen egyformán szomorúak mindhárom veszteség kapcsán és szintén természetesen mindhárom ”csoportnak” a maguké fáj a legjobban. Viszont mindannyiuk közös kötelessége a bánkódásuktól függetlenül, hogy ezen nagyszerű emberek és kiválló táncosok szakmai hagyatékát tovább éltessék és ha mód van rá fejlesszék is. Szerencsés módon mindhármuk hagyott hátra egy társaságot (komplett táncszínházat, tánccsoportot, vagy alapítványt), amely jó alapot kínál a szellemiségük továbbélésére. Viszont sajnos ez az az utolsó pont, ahol a szakma ezen lángelméi még egy homogén csoportot alkotnak és innentől élesen kettéválik az út.
A Tanztheater Wuppertal honlapjának főoldaláról még mindíg Pina Bausch néz a látogatókra, egy egyszerű, dísztelen táncos öltözetben, valószínűleg egy probateremben készült fotóról. A Bejart Company honlapján is az első menüpont Bejart életrajza és egyéb vele kapcsolatos információk és csak azután következnek a jelenleg is aktív társulattal kapcsolatos egyéb cikkek és információk. Ezzel ellentétben azonban a Jeszenszky Alapítvány honlapján (amely hosszú évek óta változatlan félkész formában várja a látogatókat) egyetlen árva fotó látható a Mestiről, amolyan szegély díszítés ként. A fotó sajátossága még az is, hogy aki előtte sose látta, vagy hallott róla minimum, az véletlenül sem fogja tudni, hogy éppen a névadó-alapító mester látható rajta. Ezen túl az adott médium egyetlen szót sem tartalmaz és semmilyen más formában sem utal Jeszenszky Endrére. Ellenben olvashatunk rajta többek között zumba oktatásról és vegyes összetételű ”kultúr” műsorokról, szép számú fotó és videó ilusztrációval körítve. Csak összehasonlításkét említem meg, hogy Bakó Gábor (egykori Jeszenszky tanítvány) személyes honlapján ennél sokkal több és minőségibb anyag található Jeszenszky Endréről.
De közelítsük meg a dolgot egy kicsit más irányból, talán akkor jobban átlátható mi is a helyzet a Jeszenszky ”hagyatékkal”. Amint azt bárki elolvashatja Jeszenszky Endre életrajzában (többek között az interneten is hozzáférhető), ő kifejezetten későn kezdte a balett tanulást és sok egyéb ok mellett a háború miatt is, a szinpadi karrierje későn indult. Rövid, de sikeres színpadi működésével azonban bizonyította, hogy nem feltétlenül kell valakinek 6-8 éves korában elkezdeni balettozni ahhoz, hogy később, felnőttként jó táncos legyen. Mitöbb, ő maga, saját bevallása szerint (videó felvétel van róla) kissé idegenkedett attól, hogy magukról még alig tudó, testileg (anatómiai adottságok) alkalmatlan óvodás és kisiskolás gyerekek a szüleik ambíciói miatt, vagy egyéb más hasonló okból kezdenek balett, vagy egyéb táncképzésbe. Több mint 50 éves tánc oktatói pályafutása alatt bizonyította több esetben is, hogy már felnőtt korba lépett kezdőkkel is lehet jó eredményeket elérni, ha némi minimális adottságokkal és rendíthetetlen szorgalommal rendelkeznek a tánchoz. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a Mestinél nem a nagy hasznot hozó és alacsony hatékonyságú tömegoktatás folyt (ahogyan azt a ma divatos üzleti szemlélet diktálná), hanem inkább kifejezetten kiscsoportos, minőségi munka. Ő maga is színpadi táncosként kezdte, a legmagasabb fórumokig jutva és szándéka szerint a tanítványai is erre voltak hivatottak. Minőségi táncosokat, sztárokat képezett, nem elsősorban boldogan ugráló amatőrök hobbijának tekintette a klasszikus, vagy a dzsezztáncot. Az is igaz, hogy ha valakit szimpatikusnak talált annak megadta a lehetőséget a tanulásra, annak ellenére is, ha éppen egyértelmű antitalentumnak látszott (így kerültem a keze alá én is).
Számomra tehát logikus lenne, hogy aki(k) tovább viszi(k) az ő életművének fonalát, hozzá hasonló módon, megalkuvást nem tűrő, professzionális szakmai és emberi hozzáállást mutassanak. Természetesen mindenkinek, táncoktatónak és növendéknek eggyaránt, élnie kell valamiből, de ugyanakkor nem tudom elfogadni, hogy igazán nagy volumenű, minőségi dolgokat váltsanak emberek aprópénzre azért, hogy mondjuk eggyel magasabb kategóriájú hűtőszekrényt tudjanak venni az új lakásukba. Ez nagyjából olyan mintha az egyetlen ember, akit teljes felelőség mellett megbíztak azzal, hogy a Mona Lisa című festményt időről időre megvizsgálja és kartbantartsa, a következő karbantartáskor egy nagy sárga smile-t festene az eredeti arc helyére, mert ezért egymillió dollár támogatást kap a múzeum a smile merchandise tulajdonosától. Nem hiszem, hogy bárki elfogadhatónak tartaná ezt.
A Jeszenszki alapítvány jelenlegi vezetője egy olyan ember, aki sohasem végzett komolyabb színpadi munkát, sem táncosként, sem koreográfusként és nem igazán mozog otthonosan sem a táncszínházak, sem általában a színházak világában. Az elmúlt 5 évben végzett tevékenysége sajnos nem mutat abba az irányba, hogy jelentősebb erőfeszítéseket kívánna tenni a Jeszenszky (szellemi) hagyaték ápolása és népszerűsítése terén, de még csak a személy emlékének megőrzése irányában sem. Lévén maga is egykori Jeszenszky tanítvány, minden lehetősége meglenne arra, hogy más egykori tanítványokkal együttműködjön, illetve legalább kapcsolatot tartson, de ezt szinte egyáltalán nem teszi. Személyes tapasztalataim szerint ”Jeszenszkyzmusa” kimerül abban, hogy folyamatosan hangoztatja, hogy ő, egyedül ő és csakis ő a Jeszenszky név egyetlen jogosult használója és egyben birtokosa. Bocsátassék meg nekem eme ítélet, de úgy gondolom, hogy ez az ő pozíciójában egy kicsit kevés. Ha valaki abban a helyzetben van (a világon bárhol), hogy egy olyan ember szellemi örökségének a letéteményese, akinek tudására komoly, nemzetközi színvonalú intézetet lehetne alapozni, az ne elégedjen meg azzal, ha ezt a tudást olykor, közepes színvonalú ”kultúrműsorok” formájában, aprópénzre válthatja.
Szerencsére a Mesti számtalan tanítványa ma is aktív, vagy komoly színpadi munkákban vesz részt szinte világszerte mindenütt, vagy szintén magas színvonalon oktat valahol, esetleg e kettő együtt. Tehát általuk a szellemiség és a minőség tovább él, mégha kicsit a különböző személyiségekhez igazítva is. De ha ugyanez egyedül a jelenlegi Jeszenszky alapítvány feladata lenne, minden okunk meglenne arra, hogy eme brilliáns elme szellemi hagyatékáért nagyon komolyan aggódjunk.
